A Bladnight egy szuper görkoris rendezvény több nagyvárosban Németországban. 

Én pár nappal ezelött életemben elöször vettem részt rajta, és csak azt az egyet bánom, hogy nem tettem sokkal hamarabb. 

Kb 14 km-t gurultam a város kivilágított, kizárólag miattunk görkorisok miatt lezárt utcáin. Jól el is fáradtam, de remekül éreztem magam.

Azt hittem nöként, söt, 45 évesen kilógok majd a sorból, de egyáltalán nem így történt. Kifejezetten sokan voltak csajok idösebbek es fiatalabbak egyaránt. 

Kora délután még elrohantam a város másik végére egy térd-könyök-csuklóvédö szettért. Hiszen fö a biztonság. 

Este pedig gondosan összeraktam a csomagom egy nagyobb hátizsákba:

- görkori
- csuklóvédö
- 1 palack víz
- egy energiaszelet
- pénztárca, zsepi és természetesen telefon, hogy amennyire tudom fényképekkel dokumentáljam az eseményt.

Térdig érö farmert húztam, térdzoknival rá pedig a térvédöt - ha elesek ne legyen sok szabad börfelület ami megsérülhet.

Felülre egy rövid és egy hossu ujjú technikai póló került, plusz a derekamra kötöttem még egy vékony softshell kabátot. Este kifejezetten kellemes volt az idö egy kicsit talán túl is voltam öltözve, de úgy voltam vele, ha nem muszáj nem szeretnék megizzadva megfázni. 

A fejemre pedig egy tüzpiros fehér szívecskékkel díszített gyerek-biciklis-sisak került. Úgy nézek ki benne mint egy nagyra nött gomba. A sisak a lányomé volt, de mivel szokatlanul kis fejem van, méretben pont jó rám, és így spórolásból nem vettem magamnak másikat. Kicsit kilógtam a résztvevök közül ebben a szerelésben, de nem nagyon érdekel. 

Mivel ez volt nekem az elsö, így biztos ami biztos alapon jó korán érkeztem. Már kicsivel 20 óra után ott álltam a téren a közlekedési muzeum bejárata elött. Még a metron kiszurtam egy fiatal csajt egy pár görkorival a kezében. Hozzá csatlakoztam be mikor kiszálltunk, mert fogalmam sem volt hirtelen hogy merre induljak. 

Jó fél órát csak üldögéltem, figyeltem hogy kik is jöttek el erre a rendezvényre. Röviden azt mondanám : mindenki. Volt idös és fiatal, vagány és visszafogott, egyszerü és kirívó, trükkös és óvatos, fiú, lány, anya, apa... szóval vegyesen mindenki. 

A nagy mélázásból egy sárga mellényes csaj zökkentett ki. Sorra járta végig a résztvevöket hogy rendezöket toborozzon. Azt mondta még kb 30 rendezö hiányzik ahhoz hogy egyáltalán megrendezésre kerüljön a közös gurulás. A feltétel csupán a betöltött 16 év, és alap görkoris tudás. 

Szerencsére összejött a csapat és pont 21 órakor el tudtunk indulni. Körülbelül  táv felére lett némi elképzelésem arról mit is jelent itt szervezönek lenni, és nem bántam hogy nem jelentkeztem. Nem a feladatok és a felelösség miatt, sokkal inkább a fizikai igénybevétel miatt. A szervezök ugyanis elsösorban az útvonalat biztosítják. Nem egyszerre a teljes szakaszon, hanem dinamikusan együtt mozogva a tömeggel, egy lépéssel elöttük járva. ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a szervezö elöre megy, megáll valahol terelni, felügyelni, megvárja míg elhalad elötte a tömeg egy része, aztán tempora kapcsol, és "szervezö balról" felkiálltással megindul a tömeg mellett elöre. Keres egy poziciót ahol hasznossá teszi magát, felügyel, terel, keresztezödést zár le, ismét vár egy kicsit hogy haladjon a görkoris társaság, majd megindul temposan elöre balról. Szóval nem sétagalopp ám ez a pozicio. 

Azért öltöztem meg mindenféle védöfelszerelésbe mert tartottam attól, hogy a rutinosabb, trükkösebb fiatalok majd a tömegben fognak cikázni, én meg jól felbukok bennük. Félelmem alaptalan volt. Amennyit én láttam, abból az látszott, hogy mindenki nagyon kulturáltan, egymásra ügyelve viselkedett. Nem volt tolakodás, nem volt száguldozás. Ami az autóknál a vészvillogó, az ezen a rendezvényen a feltartott kéz. Ha valahol leszükült az út és a lelassult görkorisok összetorlódtak, azonnal mindkét kezüket a magasba emelve jelezték az utánuk jövöknek, hogy lassítsanak. A lejtökön sem láttam senkit aki veszélyesen gyors sebességet engedett volna meg magának - mindenki fékezett, lassított. 

A görkorisok között / mellett jelen volt a vörös kereszt több mentöautóval, görkorin guruló mentösökkel, valamint biciklis rendörök kísérték a csapatot. EGy helyen kint voltak a tüzoltók is és fütyülve, tapsolva köszöntöttek bennünket. 

Többeknél szólt a zene, es sokan voltak világítós kerekü korival. 

Egy szónak is száz a vége - páratlan élmény volt, és remélem nem az utolsó. 

Már majdnem 4 éve annak, hogy összefoglaltam az elsö 8 évemet Németországban, és az akkoriban indult , majd nagyon gyorsan nagyon népszerüvé vált határátkelö blognak elküldtem. Meg is jelent és nagy sikert aratott.

2009-ben költöztem Münchenbe. Akkoriban még nem nagyon volt munkám, cserébe rengeteg idöm volt, és az otthonhagyott barátokat vicces sztorikkal szórakoztattam emailben az élményeimröl. Sajnos az az emailcímem már réges régen megszünt amiröl akkoriban írtam, így azok az írások jórészt elvesztek. Akkoriban még nem létezett blog, pedig milyen jó lett volna, ha én is blogot írtam volna már az elsö perctöl kezdve. Így most megpróbálok visszaemlékezésekböl, és aktuális élményekböl ihletet merítve irogatni ide.

Íme ez volt 2017 májusában az összefoglalóm az elsö 8 évröl.

http://hataratkelo.com/szerelem-elso-szora-es-kovetkezmenyei/

40 es 8. Ez a két szám ihlette az írást. 2017-ben 40. életévem töltöm, es ebböl már kerek 8 éve külföldön. Sokszor nekirugaszkodtam már az írásnak, de csak mostanra értem meg rá, hogy elfogadjam az eddig elért eredményeket, es szégyenkezés nélkül tükörbe tudjak nézni. Vagy inkább csak beletörödtem, hogy ez van? Volt idö amikor sokkal vidámabbra sikerült volna ez az irás, és remélem még lesz is vidámabb idöszaka az életemnek.

2009. május 1 - a munka ünnepe – ez volt az a nap, mikor Münchenbe költöztem. Masszörként kezdtem és most könyvelöként dolgozom. Az út bizony hosszú volt, és sokszor rögös is. A történet 2006-ra nyúlik vissza.
      
      

Engem ugyan nem hajtott semmi külföldre. Se kalandvágy, se kiváncsiság, se kényszer. 

Ha valakinek, akkor nekem tutira a nyakamba lehetett volna akasztani az „I love my town” táblát. Egy borsodi kisvárosban éldegéltem, és minden elköltöző barátnak mosolyogva csak annyit mondtam – Hívj fel, amikor hazalátogatsz! Én biztosan itt leszek! Egy darabig még jelentkeztek is hébe-hóba, aztán végképp letelepedtek valahol máshol. Nem hogy külföldre, de még a szomszéd városba sem költöztem volna soha. Minek is költöztem volna? Mindenem meg volt, amire vágytam. Lakás, család, barátok, sport, kultúra, szórakozás, szakmai elömenetel es még a fizuval is elégedett voltam. Szoval éltem a magam kényelmes kisvárosi életét. Abban is biztos voltam, hogy az élet császára csakis alkalmazottként lehet az ember, és nincs az az Isten, hogy én belőlem valaha vállalkozó legyen.

Viszont a sors más lapokat osztott.

Egyetlen területen volt hiányérzetem. Életem párját szerettem volna már megtalálni. 30 évesen ez azért elég érthetö. A fegyveres erök napjan – idösebbeknek talán még mond valamit ez a kifejezés- 2006 szeptember 29-én aztán rám talált a szerelem. Tudom csöpögös es undorítóan mézes mázos, de szerelem volt ha nem is elsö látásra, de elsö szóra. Csak egy “szépséghibája” volt a történetnek – ö akkor már régóta Németorszagban élt, és esély sem volt rá hogy hazaköltözzön. 

3 héttel késöbb a kölcsönkért céges autoval elöször indultam Münchenbe. Azt inkább nem részletezem anyukám mit szólt az ötletemhez és hogyan nézett rám, tudva hogy elötte maximum Miskolcig merészkedtem autoval.

2 evvel késöbb kimentem egy hónapra “próba-lakni”, otthon fizetésnélküli szabival, Münchenben pedig intenziv nyelvtanfolyammal egybekötve.

Aztán újabb fél év elteltével belefáradtam az ide-oda utazgatásokba. 2009 márciusában döntöttünk – költözöm.

Azon nyomban el is intéztük a lakcim bejelentést, én pedig mint Petöfi, „egész úton hazafelé, azon gondolkodám….“ miként fogom mindezt elöadni otthon, és a munkahelyen. Aztán az elsö nap teljesen véletlenül belecsöppentem abba a meetingbe, amin közölte a vezetöség – itt a vég, a céget is utolérte a válság, embereket kell elküldeni. Miközben a teremben vágni lehetett volna a csendet es a döbbenetet, én alig bírtam elnyomni az arcomra kikivánkozó vigyort es öröm ujjongást. Rögtön utána hivtam a fönököm -  Ne legyenek álmatlan éjszakái amiatt, kit küldjön el – válasszon engem! A második hivás a páromnak szólt: a kivánságod teljesült, kirúgnak a cégtöl. Ö ugyanis tiltakozott az ellen, hogy feladjam a kényelmes kisvárosi életemet és viccesen azt mondogatta, más lenne a helyzet ha legalább a munkahelyemröl kirúgnának.

Valjuk be öszinten, a végkielégítés igencsak jól jött induló tökének. A következö két hónap a leszámolásig csigalassusággal telt. Tele voltam müncheni tervekkel és türelmetlenül vártam a költözés napját. A munkahelyi hangulat meg igen nagyot változott. Én ugye önként álltam fel, de ez nem mindenki számára volt egyértelmü – némelyek úgy kezeltek mint a pestisest és beszólásokból is kijutott rendesen. De ezt inkabb hagyjuk is, elmúlt.

Eljött a május 1 és én beültem egy nagy fekete autoba (bocs, nem fekete, hanem sötétszürke), púposan megpakolva a személyes dolgaimmal, a volánnál az új életem párjával, hátam mögött a zokogva egymásba kapaszkodó szüleimmel. Irány München.

Tudtam hogy lesz hol laknom, lesz mit ennem, és világmegváltó terveim voltak. Visszagondolva szerintem annyit érzékeltem Münchenröl, hogy a fü zöld, sok szép park van mókusokkal, az újságokban pedig minden nap vannak álláshírdetések. A vigyort nem lehetett letörölni az arcomrol. A régebb óta kint élök azt mondták kb 2-3 év mire az ember “megérkezik és beépül”. És a „szerencse faktor“ egyáltalán nem elhanyagolható tényezö. Persze kell a tudás, a dolgozni akarás, meg egy csomó minden, de nagyon kell a szerencse / sors / jóisten…. ki minek nevezi. Nagyvonalúan 7 hónapot adtam magamnak arra, hogy találjak egy rendes melot. Ehhez képest évekbe telt. Soha nem hittem volna. És nem csak én nem hittem, hanem az utánam jövök sem. Hümmögve hallgatták a sikertelenségröl szóló beszámolóimat, és látszott rajtuk, na majd én megmutatom hogy megy ez másképp is. Én ostoroztam magam, a bénaságomért, és sovány vígasz volt mikor pár hónappal késöbb felhivtak és elmesélték, szórol szóra azon az úton járnak amin én is. Pedig a többseg hozzám képest gazdagabb volt nyelvtudásban, ambícióban, bátorságban, és nem utolso sorban önbizalomban. Fiatalabbak voltak es pályázatírásban is felkészültebbek. Aztán kinek kinek a képességei, kapcsolatai, kitartása, ügyessége vagy szerencse révén azért elöbb utobb csak beindult a szekér.

8 év alatt bizony sok minden történt. Voltak mindenféle hullámvölgyek. Az auto idönként Magyarország felé volt jobban felpakolva, máskor pedig München felé. Mert amikor nagyon mély ponton voltam, én is és a kapcsolatunk is, olyankor elkezdtem hazahurcolni a dolgaim. Egyszer még a régi cégemet is megkerestem, hogy visszavennének-e. Kaptam is állásajánlatot, rögtön 4 –et is, majd magambol teljesen hülyét csinálva végül megköszöntem, nem-et mondtam, és maradtam Münchenben. 

Németül már régóta jól beszéltem, de csak a költözés után döbbentem rá, hogy más Magyarorszagon jól beszélni németül, és mennyire kevés ugyanez a nyelvtudás Németországban. Volt nyelvtudásom, egy csomó bizonyitványom, diplomám, hivatalos fordítások, másolatok…. És az egész nem ért egy fabatkát sem. 2009-ben ugyan Magyarország már EU tagállam volt, azonban korlátozásokkal.Például nem járt automatikusan munkavállalási engedély. Már otthonról elkezdtem pályázni, még a müncheni munkaügyi központnál is érdeklödtem, de még ott is azt mondták, hogy munkavállalási engedély nélkül esélyem sincs. Akkor lenne, ha valami különösen keresett szakmában dolgoznék, és egy cég kifejezetten hozzém ragaszkodna. Igy aztán alternativ megoldást kellett keresnem. Azt tudtam, hogy se babysitternek, se idös gondozónak nem fogok elmenni. Kellett valami amit lehet vállalkozóként végezni. Ez lett nekem a masszirozás. Mert mindig érdekelt, mert állitólag van hozzá érzékem, mert épp indult egy gyorstalpaló frissitö masszörképzö tanfolyam a városban, es még elég olcsó is volt. 

Szerencse-faktor 1: A sors teljesen mellénk szegödött mikor kiderült, hogy a közeli fürdö masszázs csoportjában dolgozhatnék. Kicsi a világ, a fönök persze magyar volt. Már az elsö találkozásskor meglepö módon rögtön meg is egyeztünk. Pedig egyáltalán nem én voltam az egyetlen pályázó, valami oknál fogva mégis rám esett a választása. Júniustól már beugrós masszörként dolgoztam. Az egy hónap alatt elinteztük az adóhivatali bejelentkezést, egészség-, és felelösségbiztositást, és hasonlókat. Az volt a motto – csak átmenetileg, amig nem sikerül szakmában elhelyezkedni. Közben megszerettem, megszerettek, beugrás helyett lett heti egy , majd két fix napom, stabil vendégköröm, és végül 6 ev után egészségi okok miatt voltam kénytelen felhagyni a masszirozással. Ezidö alatt azért elég sok mindent megéltem masszörként, álláskeresöként, magánemberként egyaránt.

Vasárnap délutánonként az elvárt 4-5 óra munkaidö helyett nem ritkán 8 órákat szünet nelkül massziroztam, és csak este 23 kor a fürdö zárásakor mentem haza. A vendégek egyre csak jöttek, a telefon szünet nelkül csengett. Azelött is és azóta is az egyetlen ember vagyok ezen a helyen, akinél mindig tele volt a naptár. Pedig messze nem én voltam a legjobb vagy legképzettebb masször a csapatban. Viszont én nagyon akartam dolgozni. Nálam a munkaidö nem a büfében telt kávézgatással. És nekem nem is nagyon volt más választásom, ha pénzt akartam keresni. Mesélhetnék többek között arról is, hogyan nem sikerült megmasszirozni Kevin Costnert, de az egy másik történet.

Közben folyamatosan küldözgettem a pályázatokat és jártam a job-börzéket. Teljesen eredménytelenül. A munkaközvetitök elöször széles vigyorral fogadták a közgáz végzettségem, aztán azt javasolták várjak türelemmel vagy menjek takaritónak addig amig a korlátozás le nem jár. Utáltam mikor otthon mindenki lesajnált, ha szóba került, hogy még mindig masszirozok. És ugyanezek irigykedtek mikor meghallották, hogy már beugrósként is mennyit kerestem. Az más kérdés, hogy az a pár száz Euro Münchenben max az éhen haláshoz elegendö. 

Arra azért futotta, hogy a szüleimnek vettem egy új számitógépet, web kamerával, mikrofonnal es hangszóróval, hogy a kivándorolt hülye lányukkal legalább skypen tudjanak néha csevegni. És Münchenbe is kiutaztattam öket, pont az Oktoberfest idején.Természetesen ki is neztünk a világhires népünnepélyre. Szegény megboldogult Antal Imre irta a Pami cimü önéletrajzi regényében, hogy a sikeres zongora vizsgája után az édesanyja a húsbolthoz vitte. Azt mondta azt nézel amit csak akarsz. A kis Imre csorgó nyállal lelkendezve kiáltott fel – Én azt a szép szál kolbászt kérem édesanyám. Mire az anyuka szomorú mosollyal csak annyit mondott, nem veszünk semmit kisfiam, csak nézni szabad. Majd kisidö múlva hozzátette csendesen: Kisfiam most már nézzl hozzá egy kis savanyúságot is mert megfájdul a hasad. (valahogy igy volt a történet, nem szó szerint idéztem)

Kb igy voltunk mi is az Oktoberfesttel. Nézelödtünk és tátottuk a szánkat. Az a pincérnö is csak nézett ránk akinél 1 db fél grill csirkét, 1 db óriásperecet es 1 korsó sört rendeltem. Hármunknak! A korsót körbe adtuk és mindenkiröl készült foto a hatalmas sörös kriglivel a kezében. Szánalmas? Lehet. De mi ott és akkor nagyon boldogok voltunk. Én leginkább azért, mert végre én is adhattam valamit a szüleimnek, és tényleg boldognak láttam öket. Olyanok voltak mint a gyerekek, úgy csodálkoztak rá mindenre. öszinte mosollyal néztek le az oriás kerékröl a szines forgatagra. Nekem ez mai napig nagyon fontos és meghatározó emlék. 

Visszatérve a történethez, a kevés jövedelmet próbáltam befektetni. Már ha a tanulást lehet befektetésnek tekinteni – én annak veszem. Ha már itt ennyi lehetöség van a képzésre, akkor én igyekeztem kihasználni. A párom szerint a városi iskolától (Volkshochschule) már igazán járna nekem egy ingyenes képzés, hisz már oly sok tanfolyamot es vizsgát csinaltam náluk végig. Mindent újra tanultam németül. A közgazdaságtant, az adórendszert, a könyvelést, söt még a masszirozast is. Nyelvtanulásnak sem volt utolso, de sokkal fontosabb volt, hogy a pályázataimhoz már az itt megszerzett okleveleket tudtam csatolni. 

Azt is a fejembe vettem, hogy ha már angolból enyhén szólva is hiányosak az ismereteim akkor legalább németböl perfekt leszek. Egymas utan iratkoztam be az egyre magasabb szintü nyelvtanfolyamokra. Németül irtam, olvastam, ettem, gondolkodtam es aludtam. Még ezzel együtt se özönlöttek az interju meghivások. Közben viszont teljesen elvesztettem önmagam. Aztán eljött a pont amikor rá kellett döbbennem, hogy bárhol is élek, izig vérig Magyar vagyok, és a magyar nyelv a személyiségemnek is jelentös részét képezi. Enélkül nem vagyok önmagam. A munkaközvetitök is azt javasolták, inkább az angolra koncentráljak most már, mert anélkül nem leszek sikeres. Tisztelem becsülöm az angolul bármilyen szinten beszélöket, számomra az angol nyelv továbbra is mumus. Ennek ellenére mikor azzal a feltétellel vettek fel egy céghez (még anno Magyarországon), hogy a nulláról fél éven belül középfokú angol nyelvvizsgát kell tennem, összekaptam magam és megcsináltam. De ne felejtsük el, hogy a nyelvvizsga és a nyelvtudás két külön fogalom!

Ezt a semmire sem elég masször jövedelmet persze igyekeztem azért kiegesziteni. Ha már gazdasági területen nem sikerült elhelyezkedni, akkor valami mással. Példaul a strand büféjében nyáron gumicukrot es jégkrémet árultam föleg gyerekeknek. Hogy ez mennyire ellenkezik az elveimmel jól látszik abból, mikor egy 4 éves forma kisfiút visszaküldtem az apukájához, ugyan kérdezzen már rá tényleg vehet-e 10 euroért gumicukrot. Mikor visszatérve még mindig a 10 eurost lobogtatta, kapott 1 zacsko cukorkát 1 Euro értékben, plusz a visszajáró 9 eurot.

Aztan ott volt az ajándék bolt ahol a karácsony elötti hajtásban árufeltöltöként dolgoztam. Az csak munka közben derült ki, hogy minden reggel az 5:30-as kezdéskor végig kell hallgatni a drága fönökasszony elöadását, arról mennyire szerencsések vagyunk mi, hogy ö nekünk munkát ad, mert sehol máshol senki nem venne fel bennünket. Hozzáteszem az egyetlen „új bevándorló” voltam a csapatban. Rajtam kivül második generációs fiatalok voltak, akik már itt születtek, itt jártak iskolába, akcentus nélkül és folyékonyan beszélték a nyelvet. Ott és akkor nagyon el voltam keseredve és nagyon úgy éreztem hogy ha nekik is csak erre van esélyük, akkor én tényleg elfelejthetem hogy egyszer felemelkedjek.

Próbálkoztam még sok minden mással, MLM-el, saját vállalkozással, dolgoztam tisztitóban és recepción is… néha feketén, olykor legálisan és többnyire számlára. Sajnos olyan is volt, hogy úton Magyarorszag felé elhagytam (vagy ellopták) a tárcám az összes megtakaritott penzemmel.

Az elküldött pályázatokra többnyire válasz sem érkezett. Többször jártam a munkaügyi központban is, ahol jellemzöen szóhoz sem jutottam. Kifaggattak, felvették az adataimat, majd közölték hogy nem vagyok jogosult segélyre. Na bumm, ezt eddig is tudtam, nem is ezért jöttem. Átképzés, vagy tréning érdekelt volna. Mert egy ismeröstöl hallottam, hogy ö két hétig járhatott egy pályázatiró tréningre. Ott kapott egy tippet állásügyben, ami be is jött neki. De én valamiért nem mehettem ilyen téningre. Mai napig homály hogy miért.

A pályázatnak egyébként számos alaki és tartalmi kritériuma van. De a legfontosabb, sütnie kell belöle, hogy minden szempontból te vagy a legideálisabb jelölt a pozicióra. Ráadásul élsz halsz a vágytól, hogy ennél és csakis ennél a cégnél dolgozhass hátralévö életedben. Ez akkor is igy kell legyen, ha történetesen egy cipö boltba jelentkezel kisegitönek. Az én próbanapom a Deichmann-ban ilyen „apróság” miatt ugrott. A próbanap egyébként nagyon jellemzö dolog és (természetesen) nem fizetik.

Számomra az is dilemma volt hogyan szerepeltessem a szakmai önéletrajzban a kiesett éveket. Ha volt szerencsém bejutni egy interjura, ott általában öszintén elsoroltam, hogy a munkavállalasi engedély hiánya miatt kényszermegoldásként masszörként dolgozom, de ez nem bizonyult jó taktikának. Egyetlen esetben fordult elö, hogy az interjuztató némi gondolkodás után elismeröen megjegyezte – kreativ megoldás, tetszik a hozzáállása.

Utólag már nevetséges a sztori,amikor extra hazautaztam Budapestre hogy ott intézzem a német munkavállalási engedélyem. Örület mi? A bonn-i munkaügyi központ tartott ott valamiféle munkaerö toborzást, és én elkeseredésemben mindenbe kapaszkodtam. Nem nézem le a kisembereket, de van az a kategória aki semmit nem tud felmutatni, viszont elvárásai a fellegekben járnak. Na ilyenekkel volt tele a váróterem. Az ügyintézö átnézte a papirjaimat, majd igy szólt: „Van egy jó és egy rossz hirem. A jó hir, hogy a munkavállalási engedélyre ne legyen gondja, a rossz hir, hogy munkát magának kell talalnia”. Madarat lehetett volna fogatni velem. Egészen addig, mig az elsö sikeres interjunál ki nem derült hogy ez a munkavállalási engedély dolog, mégsem ennyire egyszerü.

Az évek teltek és én egyre türelmetlenebb lettem. Ugyan nem ültem ölbe tett kézzel, de nem is tudtam egy sikertörténetet felmutatni. A párom dolgozott, én meg itt voltam egyedül, se barátok, se család, se munkahely, és a humorérzékem is kezdett cserben hagyni. Az ö félelmei egyre inkább beigazolódni látszottak - egyszemélyben nem képes mindent pótolni, ami otthon körülvett.

A kezdeti lelkesedés igencsak alábbhagyott,és már nagyon kellett, hogy végre elinduljon valami pozitiv irányba. Egy facebook csoportnak köszönhetem az elsö munkám. 2012-t irtunk ekkor es már nem kellett külön munkavállalási engedélyért folyamodni. Részidös mindenes adminisztrátor lettem magyar melósok mellett. Mint utóbb kiderült a sok jelentkezö közül pusztán a nevem miatt húztak ki engem a kalapból. Szóval szerencse faktor másodszor is. Csaknem 2 év után aztán sikerült váltanom egy könyvelö irodához részben a szerencsének részben a szakmai tudásomnak köszönhetöen. A cég kicsi, családias, a fizetés is csak alap, mindenféle külön juttatástól mentes. Számomra már mégis szép eredmény, hogy idáig jutottam. 

Biztosan lehet ezt a folyamatot rövidebb idö alatt is abszolválni, nekem igy sikerült.

Némi fantáziával párhuzamot vonnék a maratonfutással. 2014-ben volt szerencsém teljesiteni. Igen, bele tehettem volna sokkal több energiát a felkészülésbe, lehettem volna céltudatosabb és következetesebb.. talán sikerült volna a tervezett idön (5 óra) belül beérni, és akkor talán nekem is jutott volna még abból a védöfóliából (nem tudom hogy hivják), ami ilyen dehidratált, agyon izzadt és kimerült állapotban, egy októberi napon megvéd a megfagyástól... de a vége mégiscsak az lett, hogy 5 óra 28 perc alatt eljutottam a célvonalig, át is léptem rajta, és a nyakamba akasztották az érmet. Akkor most köpjem le magam? Hát nem! A ]_`aa reuma pedig meg...a, akkor is megcsinaltam!

Az álláskeresés sikertelenségének volt egy elég jól definiálható oka. A közgazdaságtan egy rendkívül tág fogalom, ezzel itt nem tudnak mit kezdeni. Én Magyarországon jórészt olyan poziciókban dolgoztam, ahol nagyon sok területen otthon kellett lenni egyszerre. Az önéletrajzomban persze buzgón és büszkén fel is soroltam ezeket. Ez nagy hiba volt. Az ideális jelölt egy adott hirdetésre, pontosan azt tanulta, és pontosan azon a területen szerzett többéves szakmai tapasztalatot, ami a hírdetésben le van írva. Ergo: minden hirdetésre nem csak a motivációs levélnek, hanem a szakmai önéletrajznak is abszolút specifikusnak kellett volna lennie. Én ezt elmulasztottam.

De még ma is problémáim lennének azzal, ha konkrétan meg kellene határozni mihez értek, vagy milyen területen szeretnék dolgozni a jövöben. Szeretem a változatosságot. És otthon azt tapasztaltam jó pont, ha az ember több dologhoz ért. Itt meg felteszik a kérdést, hogy pl: akkor Ön most könyvelö vagy bérszámfejtö? (Masször végképp nem lehet opció)

Specializáció vs. többlábon állás - erröl lehetne még hosszasan filozofálgatni.

Ami a privát oldalt illeti.

A párom folyamatosan próbálta tartani bennem a lelket, de nagyon nem volt könnyü dolga. Újra es újra a saját példáját hozta föl, hogy bizony neki 10 évébe tellett mire sikerült megvetnie itt a lábát. De engem ez nem érdekelt. Hozzá voltam szokva az önállósághoz, az anyagi függetlenséghez, itt viszont kiszolgáltatottnak és sebezhetönek éreztem magam. Ez az érzés mai napig tart. Ö kitartott mellettem, elviselte a kirohanásaimat, csendben türt és várt. Aztán 2013-ban összeházasodtunk. Annak ellenére, hogy mindketten magyarok vagyunk, és ugyanabban a városban nöttünk fel, az esküvö szervezés hivatalos része felért egy kabaréval. Most már tudunk nevetni rajta, de akkor nagyon nem volt vicces. Két évvel késöbb kisbabánk született. Ö már automatikusan megkapta a német állampolgárságot, erröl a szülés után pár nappal levélben értesitettek. Az útlevelét egy óra alatt elintéztük és kézbe kaptuk. A Magyar allampolgárság is jár neki, de sok rémtörténetet olvastunk az ügyintézéssel kapcsolatban és inkább bele sem kezdtünk. Egyelöre nem érzem úgy hogy emiatt hátrányban lenne. A müncheni Magyar konzulátuson egyébkent volt szerencsénk párszor tiszteletünket tenni, ha több idönk lenne odajárnánk nap mint nap röhögni, mert esküszöm jobb sztorikat hallani mint a stand up esteken.

Még mindig vannak küzdelmeink, csak most már mas jellegüek.

Tény és való, nincsenek zsiros kenyér gondjaink hónap végén, és nem kell hitelt felvenni ha beüt valami extra kiadas. Nincsenek márkás ruháink sem, és hiper-szuper kütyük sem, és nyaralni is csak egyszer voltunk igazán. Egy pár helyre azért elmentünk kirándulni. Ha véletlenül egyszerre tudunk egy hetet szabaddá tenni, akkor rendszerint Magyarországra utazunk. Most már évente csak 2 alkalommal.

Ugyan Münchenben es környékén már tizezrével élnek magyarok, olyan barátságokra már nem sikerült szert tennem, mint otthon. Minden magyar akivel itt kapcsolatba kerültem, azzal az intelemmel kezdte: „óvakodj a magyaroktól!” Mindketten jól beszelünk németül, vannak német ismeröseink akikkel mondhatni barati viszonyban vagyunk vagy inkabb lehetnénk,de ez messze nem ugyanaz.

Igyekszünk kepben lenni az otthoni eseményekkel kapcsolatban, de akarva akaratlanul lemaradunk. Lemaradtunk szülinapokról, esküvökröl, temetésekröl (ez nem is hiányzik)… szinházról, viccekröl, kerti partikról, ballagásokról…. És a mi életünk eseményeiröl is max fényképeket vagy videokat tudunk mutatni. Ezek vissza nem térö alkalmak.

Az a csillogás es tüz ami lobogott a szembemben 8 evvel ezelött, már jócskán megkopott. A mosoly is elhalványult, és a humorérzékemet is keresgélnem kell. A reuma elvette tölem a mozgás és a hímzés öszinte örömét. Mindez a kapcsolatunkra is rendesen rányomja a bélyegét. A gyermekem szemében viszont ott a ragyogás. Ö a jövö. Es pillanatnyilag úgy látom, hogy neki itt jobbak a lehetöségei. Én meg majd könyvbe írom a memoárjaimat, mert azért sok szép emlék is összegyült ezidö alatt. Eredetileg kb 10 évre terveztem az itt tartózkodást, ebböl ugye most járt le 8. Nem téma a hazaköltözés. Az otthoni viszonyok – család, barátok, egyebek – is jócskán megváltoztak idöközben.

Van magyar bolt, igy nem muszáj lemondanunk a túrórudirol és társairól, ha nem akarunk. Viszont nagyon jól jönne, egy igazán jó masször, csontkovács, fodrász....

Tulajdonképpen minden szép és jó, happy end is lehetne, mégis van bennem egyfajta hiányérzet amit nem tudok szavakkal megfogalmazni. Érzések, érzetek, pillanatok, rezgések hiányoznak,amiket itt hiába keresek. Néha még önmagamat sem találom.

Ezúton köszönöm a Határátkelés lehangolva c. posztot és a hozzászólásokat. Nem mondom, hogy feldobott, de talán megcsillant a remény, hogy van még innen feljebb.

Jó régen történt, van annak már vagy 9-10 éve. Akkoriban még nem volt rendszeres munkám, legfeljebb heti egy nap, pénzem is alig-alig, idöm viszont rengeteg. Igy nem is volt kérdés, hogy részt veszek egy egyetemi kutatásban. Mindössze fél órat igényelt az életemböl, cserébe viszont 10 Eurot kaptam kézbe. Óriási pénz volt ez nekem akkor.

Az egyetemre kellett bemennem. Elöeztesen telefonon egyeztettem egy magyarul beszélö csajjal hogy mi is fog történni. A helyszinen egy angolul beszélö cseh fiatalember fogadott, aki amerikában végzett az egyetemen, és most Münchenben kutatja a magyar nyelv vátlozásait. Például a hátul képzett magánhangzók kiejtéisi anomáliáit.

EGy számítógép elött egy szótagú szavakról kellett eldönteni, hogy hosszúnak vagy rövidnek hangzik a magánhangzó és hasonló feladatok sokasága, sok sok ismétléssel.

Aztán egyszercsak a végére értem, aláírtam az átvételi elismervényt a 10 Euro átvételéröl és hazaindultam.

Csak késöbb gondolkoztam el a helyzet abszurditásán. Szóval az van, hogy

egy amerikában végzett csehországi fiatalember németorzságban a magyar nyelvet kutatja, úgy hogy egyetlen szót sem beszél magyarul.

Bennem két lehetséges magyarázat merült fel

1. kaptak egy csomó pénzt valami kutatásra amit fel kell használni, és ez a fedösztori

2. tényleg ennyire elvetemült szobatudós hogy ilyenekkel tölti az idejét.

Mindenesetre a történet már vagy 10 éve esett meg, de én még a mai napig is emlegetem úton útfélen.

Mert számomra ez a legkülönösebb kombinációja kultúráknak, nyelveknek, országoknak.

Ha már itt tartunk akkor azt is elmesélem, hogy az egyik kedvenc masszázs kuncsaftom történész. A müncheni és a regensburgi egyetemen tart elöadásokat. Szakterülete a közép-kelet europai történelem, annak is ha jól emlékszem az elmúlt néhány száz éve. Élénk figyelemmel kíséri a magyar belpolitikát. ÉRdekes beszélgetéseink voltak. Örültem a társaságának. Idöközben elsodródtunk én is felhagytam a masszirozással. De örömmel gondolok vissza a találkozásainkra.

ES akkor még egy gondolat a témához kapcsolódóan. Az éppen aktuális munkahelyemen a fönököm Rheinländer - Észak-Németországból, Köln környékéröl származik. Ö maga mesélte, hogy valami oknál fogva megmagyarázhatatlan vonzalmat, érdeklödést érez MAgyarország iránt. PEdig egyáltalán nem áll egyetlen magyarral sem rokonságban. Ez az érzés annyire erös volt, hogy el is költözött Budapestre és ott még munkát is vállalt. Söt a késöbbi feleségét is ott ismerte meg aki természetesen magyar. En pedig részben ennek a köszönhetem, hogy most van hol dolgoznom, Ráadásul olyan helyen, ahol kiváltságos helyzetben érezhetem magam nem csupán a korábban megszerzett könyvelöi ismereteim sokkal inkább az alapból meglévö magyar nyelvtudásom okán.

Idöközben úgy alakult az élet, hogy jelen pillanatban - 2020 májusában - éppen a felmondási idömet töltöm ezen a munkahelyen. Ahol 2014 márciusában kezdtem. Sokat tanultam ezen a helyen, de elég is volt. MEglátjuk az uj munkahely mit hoz.

Kinder treffen Profis – avagy Vivaldi találkozása a 3 évesekkel és szüleikkel - (2009-ben született írás)

Előrebocsátom – zenei analfabéta vagyok, továbbá nincs gyerekem.

Ettől függetlenül viszont örömmel hallgatok mindenféle zenét, és ha tehetem még egy-egy koncertre is szívesen elmegyek. Így esett, hogy ott lehettem a St Augustinus templomban megrendezett Vivaldi – Négy évszak koncerten. A műsor színvonalasnak ígérkezett – a zenészek a Müncheni Filharmonikusok közül kerültek ki. Számomra csupán részletkérdést jelentett, hogy a zeneművet a St Augustinus óvoda tagjainak műsora fogja kísérni. Pedig nagyon is figyelembe kellett volna vennem ezt az egyáltalán el nem hanyagolható momentumot.

Délután 2 óra előtt pár perccel a templomot megszállták a szülők, nagyszülők, a óvodásnál kisebb karon ülő, és az óvodásnál nagyobb szaladgáló gyermekek. Ünnepi hangulatnak nyoma sem volt – bár valahol mintegy háttérzajként hallható volt, hogy hangolnak a zenészek. Hogy-hogy nem a farmeres-pólós tömeg nagyjából elcsitult, mindenki helyet foglalt a padsorokon. A rend azonban nem tartott tovább pár pillanatnál. A templom hátsó terméből kézen fogva vonultak elő a műsorhoz beöltözött manók. Amint a templom csarnokba léptek a jelenlévők kiléptek egyszerű emberi mivoltukból, és ősi ösztönöktől vezérelt Szülőkké váltak. Kattogtak a fényképezőgépek minden irányból, villogtak a kamerák, bamba vigyorok, gügyögések és elragadtatott sóhajtások kavalkádjává vált a hely egyetlen pillanat alatt. „Petike! Nézzél ide szépen anyucira! Jaj egyem meg, de kis édes tündérbogár!”

Röpke negyedóra alatt úgy-ahogy kiörömködték magukat és visszarendeződtek a padsorokba. A műsorvezető hölgy legbájosabb „óvó néni hangján” felkérte a jelenlévőket, hogy a műsor teljes ideje alatt maradjanak a helyükön, lehetőleg csendben nézzék és hallgassák végig az előadást. Egyúttal felkérte az első 3 padsorban ülőket, hogy legyenek kedvesek hátrébb helyet foglalni, mert az első 3 padsorra szükségük lesz a szereplőknek. Mondanom sem kell, hogy az érintettek közül senki nem reagált. Arcukon átszellemült mosollyal tovább ültek a helyükön és gyönyörködtek csemetéikben. A kérést még háromszor megismételték, közben a szélen ülőket kissé noszogatva. Miután helyre állt a rend, a tiszteletes szeretettel köszöntötte a megjelenteket, majd átadta a szót az iménti óvó-néni-hangú hölgynek. Lassú, mesemondó stílusban kezdte felvezetni a műsort. Mesélt a zeneszerzőről, a zeneműről és a szereplőkről. Néhány mondatban összefoglalta tulajdonképpen mit is fogunk látni és hallani, kvázi fültanúi lehettünk Vivaldi, a Négy évszakhoz írt szonettjeinek zanzásított változatban.

A TAVASZ (La primavera)

Itt a tavasz már, ünnepre kelve
kedves szellőcskék puhán lengedeznek,
fecskék köszöntik vígan énekelve,
források ifjan, gyorsan csergedeznek.

Fekete felhők meg-megrengedeznek,
kék égre zordul rá-rátérdepelve,
villám hasít - és meg-megrepedeznek,
a fecskéknek megjő friss zenére kedve.

Míg elmeséli százszor, merre, hol jár,
szellő a rétnek, fújdogál a fákra,
jobbján ebével szendereg a bojtár,

majd sípjába fúj, s édes muzsikákra
nimfákkal táncol - s rájuk borul ott már
tündöklő Tavasz szerelmetes sátra.

Felcsendültek az első szólamok, és egy apró emberke napocska szimbólummal a fején, méltóságteljesen végigsétált a padsorok között, egészen a pulpitusig. Felkelt a nap. Itt a tavasz, ébred a természet. A napsugarak varázsütéseire sorra nyíltak a virágok, a legkülönbözőbb színekben pompázva. Habár a kék búzavirág lányka szemmel láthatóan elmélyülten rágcsálta a szája szélét, a margaréta pedig időnként nagyokat ásítozott, mindez egyáltalán nem szegte kedvét az aléltan sóhajtozó szülőknek. A határozott kérés ellenére – miszerint maradjanak a helyükön és hagyják szabadon a közlekedő folyósokat – felálltak, elhagyták helyüket a jobb rálátás érdekében a színpad köré gyűltek. Ettől kezdve a szófogadó, helyükön maradó kisebbségnek többé semmi esélye sem maradt hogy megtekintse az előadást, viszont teljes mértékben átadhatta magát a zene élvezetének. Illetve csak adhatta volna, ha közben nem azzal lettek volna elfoglalva, hogy a többi gyereket emelgessék, csitítsák, szórakoztassák, altassák, etessék,… stb

A tavasz dallamai után szünet, és rövid mese következett a nyárról: a hőmérséklet egyre emelkedik. Rovarok és lepkék tömegei lepik el a réteket, mezőket. De egyszer csak sűrű sötét fellegek gyülekeznek, mennydörgés és villámlás kíséretében jő a vihar.

A NYÁR (L'estate)

Kemény a Nap, suhog a fényes ostor,
Tikkad a nyáj, az ember, ég a cserje,
csak a kakuk szól újra-újra olykor,
s felelget néki, visszabúg a gerle.

Még lágy a szellő, ám a tájban ott forr
a vad vihar már, jő, hogy leteperje,
riad a bojtár, lila már a dombsor:
kerekedik már: egyszeribe' ver le

szanaszét mindent, fut a bojtár, baj van!
nyilall a villám, nagy a dörgés, rához
legyet, dongót is, rettenetes rajban.

Sejtette ő ezt: Fergeteg kiáltoz -
és a jégeső, a kopogós morajban,
mint fürge hóhér, úgy csap a kalászhoz.

És valóban. Úszószemüveges méhecskék jártak körbe a virágok között, és pillangószárnyú kislányok ugrándoztak. A napocska teljes pompájában ragyogott. Az apró emberkék vidáman barangoltak a domboldalban.

De hátul már egyre nagyobb csoportban gyülekeztek a sűrű sötét felhők. A folpackba öltözött szél gyerekek először csak komótosan elsétáltak értük, majd egyre gyorsabb iramban tértek vissza és sorra ragadták magukkal a felhőket. A dübörgő vihar közepette lecsapott a villám.

Egy apuka felriad a hátsó sorban. Próbálja megtalálni a történet elvesztett fonalát. „Ez már a tél?” – kérdezi halkan suttogva.

Újabb szünet, újabb mese. Ősz. A vigadalom, az ünnepségek ideje.

AZ ŐSZ (L'autunno)

Paraszt ünnepli tánccal, cimbalommal
vidám szüretjét - és nyakalva cifra
kedvébe' Bacchus kelyhét, bizalommal
ki-ki magát már asztal alá issza.

Áll a szüret még, dallal, vigalommal,
kedves az ég is, barátságos, tiszta -
majd a vad nyárnak ki-ki nyugalommal
álom-adóját adogatja vissza.

De a vadász kél, kerekedik reggel,
megfújja kürtjét, kutyáit hivatja -
fut a vad, szorítsd, rajta, ne ereszd el!

S a nagy lármától végre megriadva
- el is találták, űzik is sereggel! -
lankad a vad már, páráját kiadja.

Népviseletes lánykák és fiúcskák jönnek kézen fogva libasorban. A hosszú várakozás után, most már ők is szerephez jutnak.

Egy középen ülő anyuka eközben ujjongva dobálja a levegőbe 2 év körüli unatkozó gyermekét.

Újabb szünet, újabb mese. Tél. Egyre hidegebb van. A zord időben havazni kezd, és a tájat puha hótakaró borítja be.

A TÉL (L'inverno)

Küszködni, fázva, csikorgó havakkal,
csikaró, fájó, rettenetes szélben,
topogni sűrűn, meg ne fagyj a télben,
jeges világban, vicsorgó fogakkal.

Húzódni tűzhöz, terített, víg asztal
mellé, míg ott künn csak úgy szakad, délben -
majd síkos úton, jaj, elesőfélben
továbbhaladni, mindig egy arasszal:

vigyázz, megcsúszol! Lábad nem szaladhat:
No, kelj fel, indulj - hanem aztán jó kis
roppanás: jég volt, beszakadt alattad!

Sirokkó, bóra, ezerféle kófic
rohama csap rád zúgó szél-hadaknak -
ilyen a tél hát, de van benne jó is...

A gyerekek elcsendesednek. Leguggolnak, összebújnak. A napocska is csak szolidan ragyog - dudorászva billeg egyik lábáról a másikra. A hó lepel rájuk borul.

A zene véget ér.

Fergeteges tapsvihar. A közönség felállva ünnepli a 3 éveseket. A zenészek szerényen mosolyognak. Szép csendben elpakolják a hangszereket. Természetesen nem feledkeztek meg róluk. Óvó néni köszönetet mond nekik. Is. Őket is megtapsolják, virágcsokrot kapnak.

De a dicsőség mégiscsak az óvodásoké.

A kijáratnál adománygyűjtő kosarakkal várják a távozókat. Szépen gyűlnek a bankjegyek. Mindenki mosolyog. Mindenki büszke.

Minden tiszteletem a Müncheni Filharmonikusoké. De én majd meghallgatom Vivaldit cd-ről. Otthon. Egyedül. És magamban röviden tömören megállapítom, hogy ha lenne gyerekem, ebbe az óvodába íratnám. És ha ebbe az óvodába járna a nem létező gyerekem, akkor természetesen én is eljönnék az előadására. És magamban csendben megfogadom, hogy én már csak azért sem hagynám, hogy eluralkodjék rajtam a Szülő-őrület. Pedig tudom, hogy ha lenne gyerekem, ő lenne a világ legokosabb és legszebb gyereke, és tutira az első sorban ülve gyönyörködnék páratlan színészi teljesítményében. Mit nekem Vivaldi….

Én még emlékszem azokra a nönapokra ifjú koromból mikor az összes virágboltot szép piros szegfükkel, szines rózsákkal, és nem kevés cserepes begoniával árasztották el március 8án. Akkoriban minden nönek kijárt legalább egy szál virág nönapon. Mindenkinek. Ez volt a minimum. Az óvónök, pedagógusok, és azon szerencsések akiket családilag, barátilag számos férfi vett körül, nönapon bizony hatalmas virágcsokrot gyüjthettek be.

A munkahelyekre a férfiak ezen a napon virággal érkeztek. A közvetlen munkatársaknak külön külön. Az üzemekben a nöi dolgozókat általában szervezetten köszöntötték.

Aztán ez az egész kezdett megkopni.

Az utolsó Magyarországon töltött évem márciusában már nem volt a munkahelyemen szervezett virágosztás nekünk nöknek. 2009 marcius 8-rol nincs is semmilyen emlékképem. Lehet hogy nem is kaptam aznap senkitöl virágot? Mármint az édesapámon kivül.

Münchenben az eltelt évek során nöi masszázsvendégeimtöl kaptam egy-két alkalommal apró figyelmességet nönapon. Egy kis csokoládét például. De férfiaktól....?!

Tavaly már úgy döntöttem meglepem magam. Biztos ami tuti alalpon. Már lemondtam arról, hogy a nemzetközi nönap alkalmából bármiféle külön juttatásban lehetne részem.

Aztán idén valami csoda történt.

Márius 8 péntekre esett, ami nekem munkanap (részidöben, heti 2+1 nap dolgozom). Es egy délszláv ügyfelünk 3 gyönyörü piros szegfüvel állitott be. Egyet az ö dolgait intézö kolléganö kapott, egyet a titkárnö, egyet pedig én. Ez utolsó teljesen a véletlennek köszönhetö, még soha nem láttam azt a férfit, viszont én ülök a bejáratnál a titkárnö mellett.

Annyira meglepödtem és megörültem, hogy rögtön fülig vigyor költözött az arcomra. Meg is emlitettem az uriembernek - Ön , ma megmentette a napunkat. Rendkívül szerényen fogadta a köszönetnyilvánitásunkat. Azt mondja ahonnan Ö jön, ott ez a világ legtermészetesebb dolga, nincs benne semmi különös.

Mi a munkatársainkkal csokival ünnepeltük magunkat :-)
A fönökünk elintézte egy félmondattal a nemzetközi nönapot - Németországban ez nem szokás.

Még olyan megjegyzés is elhangzott, hogy ez kommunista ünnep.

WTF???

Pedig ez igy ebben a formában egyáltalán nem igaz. Rögtön rá is kerestem a neten. A Wikipedia igy ir erröl:

" 1911. március 19-én Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban tartották meg a világon először a nemzetközi nőnapot. "

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzetk%C3%B6zi_n%C5%91nap

Na mindegy.

Hazafelé szereztem 1-1 szép szál tulipánt magamnak és a kislányomnak, meg persze egy kis édességet is hozzá.

Itthon is várt egy csokor virág. Másnap pedig a virágfutár is becsöngetett egy gyönyörüszép csokorral és egy doboz bonbon-nal. Az egyik kedves könyvelési ügyfelem lepett meg vele.

Ha van valami amit itt folyamatosan tanulok, az az "élni tudni kell" müvészete. Egyfajta lazaság, életöröm, életszeretet, és talán a legfontosabb - kihasználni a lehetöségeket. Lehetöségekböl pedig van böven Münchenben.

Pár évvel ezelött felmerült hogy jo lenne összebarátkozni egy közelben lakó magyar családdal, hasonlókorú gyerekekkel, akikkel néha összejárhatnánk. Bár piszkosul nem hiszek az ilyen "szervezett" találkozásokban. A sorsban annál inkább. Ugyan volt egy jelentkezö, a találkozás nem jött össze. Lett egy másfajta pozitiv hozadéka - ö javasolta találkozóhelynek a Seebauer kertészeti áruházat. Ha a találkozó nem is jött össze, azért elmentem megnézni a helyet. Az alsó szint egy gyönyörü, és persze nem olcsó kertészeti áruház, milio virágcsodával. Jó sokáig bolyongtam mire kiderült, hogy az emeleten van egy kávézó, a kávézóban pedig egy kis játszósarok gyerekeknek.

Ez a játszósarok akkor még egy kb 1 négyzetméteres kis sarkot jelentett egy kicsi asztalkával, papirlapokkal és néhány szines ceruzával.

Aztán az egész megújult és egy igazán különleges találkozóhellyé vált minden korosztály számára.

Szombatonként kisgyerekes családok töltik meg. És ezt szó szerint gondolom - teljesen tele van. Hétközben délelött gyesen lévö anyukák, idösebb barátnök, párok szivesen beszélnek meg ide találkozót. Délutánonként pedig jönnek a nyugdíjasok. 14-16:30 között élö zongoraszó mellett fogyaszthatja el az ember a délutáni kávét, sütit. És még ebédelni is lehet. Rendkívül gusztusos Club szendvicsek mellett meleg étellel is várják a vendégeket. Évente néhány alkalommal vasárnapi "brunch"-ot szerveznek.

A gyerekeknek van lehetöség kis-gomboc fagyit kérni. Ezt a lehetöséget csak egy szülö tudja értékelni.

Ráadásul helyes kis gyerek pohárkába teszik a fagyit, szines drazséval megszórva, tegnap még kis virágdiszt is kaptunk hozzá. Nem elhanyagolható szempont, hogy mindezek ellenére még olcsóbb is a gyerek gombóc - mindössze 0,90 Euro, miközben a rendes "felnött" gombóc fagyi ára 1,30 Euro.

Tegnap délután a "nyugdijas-találkozóba" csöppentünk bele. A játszósarok szinte üres volt.

Ime a fotók, az elsön a fagyi a háttérben a zongorával és a zongoristával.

Még, vagy inkább már nagy-pocakos kismama voltam, mikor összefutottam egy ismerössel, aki akkor már a 8 hónapos kislányát tolta a gyerekkocsiban. Váltottunk pár szót, és többek között a bölcsi-ovi kérdés is felmerült. Elmondta, amit innen - onnan hallottakból már sejtettem - Münchenben nem egyszerü feladat a bölcsibe bejutni. Adott egy két tippet. Igy landoltam például a kita-finder.de oldalon.
Eredetileg az Volt a terv, hogy a kis csemete 1 év 2 hónapos korában közösségbe kerül. Számos oka Volt ennek a tervnek - külön posztot lehetne irni belöle - itt most nem térnék ki rá. Lényeg a lényeg, tudtam, hogy ezt is idöben el kell kezdeni szervezni. Meglepetésemre azt találtam, hogy a 2016 szeptemberi kezdéshez már 1 évvel korábban be kell adni az igénylést. Az általam preferált közeli intézményben egészen pontosan Oktober elején Volt megjelölve egy nap a jelentkezésre. Pontosabban nem is egy nap, hanem csupán 2 óra az adott napon. Erröl a honlapjukról szereztem tudomást. Adott napon adott idöpontban be is mentem, és becsülettel ki is töltöttem a jelentkezési lapot. Ugyan feltünöen sokan érkeztek abban a rövid 10-15 percben is amig én ott voltam, mégis valamiért biztos voltam benne, hogy az akkor épp csak 3 hónapos szemünk fénye a kiválasztottak között lesz. Nem igy történt.
Következö év április-májusára ígérték az értesítést, de május végén még mindig nem Volt semmi infom, igy hat felhívtam öket. Az óvodavezetö elmondta, hogy csak azokat értesítik ki akik felvételt nyertek, ha nem kaptam levelet, akkor az egyértelmüen NEM. (És ha csak elveszett a postán??)

A nyár elején aztán mégis jött egy levél, miszerint nagyon sajnálják, illetve ize´... dehogy sajnálják, egyszerüen nincs hely és kész. Viszont amíg anyuka (vagy apuka) van otthon a kicsivel, addig a bajor állam anyagilag támogatja a családot - mégpedig havi 150 Euro összeggel, egészen 3 éves koráig, összesen Maximum 22 hónapon át. Ez arra az esetre is vonatkozik, ha a gyermek olyan intézménybe kerül amely nem kap támogatást a várostól vagy a tartománytól. Kvázi ez az összeg egészen egyszerüen rá van szánva minden itt élö kisgyermekre - vagy az intézmény kapja vagy a család közvetlenül. Szerintem szuper. Van viszont egy apró szépséghibája a történetnek, de erröl majd késöbb. Ez az úgy nevezett "Landeserziehungsgeld" (milyen szép szó, ugye?) egyébként már elég régóta létezik itt, de néhány évvel ezelött valamiért átmenetileg megszüntették.

Nagyon nem voltam elkeseredve, mert tényleg elképesztö mennyi élményt ad a pici gyermekkel töltött idö. És persze hozzátartozik a történethez, hogy a munkahelyre Sem igyekszem vissza kézzel-lábbal. A pici 6 honapos kora óta itthonról dolgozom, ez nekem egyelöre nagyon bejön. A fönököm és a kollegák nem repesnek az örömtöl, de az legyen az ö gondjuk. En meg nem fogom idegenre bizni a gyermekem azért, hogy az igy megkeresett pénzt a baby-sitternek adjam. Itt jegyzem meg, hogy nagyon nem vagyok én túlfizetve könyvelöként.

Következö éven ismét beküldtem az igénylést, azúttal már sokkal több helyet céloztam meg. De persze újra elutasítottak.

Kezdtem aggódni, hogy esetleg az óvoda kereséssel is hasonló nehézségeink lesznek.

A Budapesti Operettszinhaz turnéra indult kb egy hónapja. Ausztriában már több helyen voltak fellépéseik, most érnek a müncheni elöadások végére. Ma van az utolsó elötti nap. És óriási szerencsémre ma ott tudtam lenni az elöadáson.

Mesés, csodálatos, fantasztikus volt. Mindig pityergek, mikor eljutok egy-egy elöadásukra. Még ugy is, hogy az elöadás németül szól, nem magyarul. Nagy élmény a Budapesti Operettszínház elöadását látni és hallani.

Rendkívül hálás vagyok a társulatnak, hogy egy ilyen turnét bevállalnak. Egyszerre van bennem végtelen öröm, és mély fájdalom ha arra gondolok, hogy a társulatban biztosan sok anyuka, apuka van, akik hetekig távol vannak a családjuktól.

Engem itthon ébren várt a három éves lányom. Mert hát jó a buli apával, de aludni csak anyával hajlandó.

Az elöadásnak fél 11kor lett vége. Lóhalálában rohantam a metrohoz, de igy is épp csak hazaértem 23  óra elött. Gyors átöltözés, fogmosás és uzsgyi az ágyba.

Milyen szerencse, hogy én megtehetem, hogy láthatom az elöadást és mégis altathatom a kislányomat. Még ha 1 órás késéssel is.

Pénteken reggel egy órát késtem a melóból. 

Úgy érzem elég nyomós okom volt rá. Az történt ugyanis, hogy a reggeli forgatagban a pályaudvaron egy fiatal lányra lettem figyelmes, aki hosszu fehér botot tartott a kezében és igencsak bizonytalanul lépkedett. Aki ismer tudja, hogy örökké a segíteni akarás foglalkoztat. Ennek sajnos nem mindig van jó vége.

Szóval megszólitottam, hogy segíthetek-e. Azt kérte kísérjem a 11-es vágányhoz. Megtörtént, de látszott, hogy nem ez a végsö cél. Kiderült, hogy valójában a 18-asról indul majd a vonat, viszont a bordázott csíkok amik a látássérülteket segítik a tájékozódásban azok a 11-esnél kezdödnek. Az ember mindig tanul valami újat. Sose gondolkodtam, hogy ezek mégis mire szolgálnak, de most ezt is megtanultam.

Megegyeztünk, hogy inkább elkísérem a 18-as vágányhoz, az a biztos. Abban a tömegben és hangzavarban csoda lett volna ha eljut odáig segítség nélkül. Föleg, hogy bárennyire is probalt koncentrálni a bordák követésére, folyton a vágányok közé akart beesni. 

En meg közben annyira figyeltem hogy haladjunk, és kövessük a vonalat, hogy persze túlmentem. ikor felpillantottam, már a 21-es vágánynál jártunk. Elnézést kértem, és visszanavigáltam a 18-ashoz, ahol már bent állt egy vonat. Utirány Berlin, pont mint a vak lány uticélja. Hirtelen egy oszlop mellé állítottam, hogy ne sodorja el a tömeg amíg keresek valami segítséget. A peronon álló forgalmista hölgy nem bizonyult kifejezetten segítökésznek. Nem véletlenül. A vonatnak már rég el kellett volna indulnia. Késésben voltak. Az mindenesetre azonnal egyértelmü volt, hogy nincs ott senki akire rábízhatnám az lányt. Igy gondoltam megvárom vele amíg beérkezik az ö szerelvénye. Addig legalább beszélgetünk kicsit.

Megtudtam, hogy már kisgyermek kora óta látáscsökkent, de csak 2 évvel korábban vesztette el teljesen a látását, és bizony azóta még nem vált magabiztossá a közlekedésben. Az is kiderült, hogy nem egyedül fog utazni. Hamarosan jön majd egy fiatalember aki segíti és elkíséri. Fel sem merült bennem, hogy az illetö esetleg szintén látássérült lehet.

Azt is elmesélte, hogy a Deutsche Bahn-nal lenne rá lehetöség hogy egy "segítöt" foglaljon a jegyvásárláskor, azonban ezzel a lehetöséggel korábban nem voltak jó tapasztalatai. Kétszer foglalta ezt az opciót, de hiába várakozott a peronon, a segítség nem jelentkezett.

Fél 10-re kellett volna érkeznie a kíséröjének. Abban reménykedtem, hogy az illetö pár perccel korábban érkezik majd, biztos ami biztos alapon. De nem így történt. Cinkosan megegyeztünk abban, hogy a pasik már csak ilyenek - pontosságban megbízhatatlanok.

10 perc késés után bátorkodtam javasolni, hogy esetleg hivjuk fel telefonon. De csak hangposta jelentkezett. Azt gondolom nem róható fel nekem, hogy azt vártam az illetö segítö majd felismeri a lányt és természetesen odajön, hogy leváltson. Igy a tömegben kerestem azt a tekintetet aki biztatóan felém közeledve néz majd rám. De ilyen nem volt.

Igy álltunk és várakoztunk tovább. 10 perccel a várható indulás elött jött egy fiatalember, és tölünk alig egy méterre állt meg. Elövette a telefonját, és egy perc alatt kiderült, hogy ott állunk egymás mellett. A srácnak ugyan vastag szemüvege volt, de alapvetöen semmi nem utalt annyira gyenge látásra, hogy ne ismerhetné fel az utitársát alig egy méter távolságról.

Mindketten határozottan állították, hogy most már nem lesz gond, boldogulnak. Valójában nem is Berlin a cél, menetközben majd még át kell szállniuk.

Csak remélni tudom, hogy valóban gond nélkül megérkeztek. Mert egyáltalán nem tettek megnyugtató benyomást.