Már majdnem 4 éve annak, hogy összefoglaltam az elsö 8 évemet Németországban, és az akkoriban indult , majd nagyon gyorsan nagyon népszerüvé vált határátkelö blognak elküldtem. Meg is jelent és nagy sikert aratott.

2009-ben költöztem Münchenbe. Akkoriban még nem nagyon volt munkám, cserébe rengeteg idöm volt, és az otthonhagyott barátokat vicces sztorikkal szórakoztattam emailben az élményeimröl. Sajnos az az emailcímem már réges régen megszünt amiröl akkoriban írtam, így azok az írások jórészt elvesztek. Akkoriban még nem létezett blog, pedig milyen jó lett volna, ha én is blogot írtam volna már az elsö perctöl kezdve. Így most megpróbálok visszaemlékezésekböl, és aktuális élményekböl ihletet merítve irogatni ide.

Íme ez volt 2017 májusában az összefoglalóm az elsö 8 évröl.

http://hataratkelo.com/szerelem-elso-szora-es-kovetkezmenyei/

40 es 8. Ez a két szám ihlette az írást. 2017-ben 40. életévem töltöm, es ebböl már kerek 8 éve külföldön. Sokszor nekirugaszkodtam már az írásnak, de csak mostanra értem meg rá, hogy elfogadjam az eddig elért eredményeket, es szégyenkezés nélkül tükörbe tudjak nézni. Vagy inkább csak beletörödtem, hogy ez van? Volt idö amikor sokkal vidámabbra sikerült volna ez az irás, és remélem még lesz is vidámabb idöszaka az életemnek.

2009. május 1 - a munka ünnepe – ez volt az a nap, mikor Münchenbe költöztem. Masszörként kezdtem és most könyvelöként dolgozom. Az út bizony hosszú volt, és sokszor rögös is. A történet 2006-ra nyúlik vissza.
      
      

Engem ugyan nem hajtott semmi külföldre. Se kalandvágy, se kiváncsiság, se kényszer. 

Ha valakinek, akkor nekem tutira a nyakamba lehetett volna akasztani az „I love my town” táblát. Egy borsodi kisvárosban éldegéltem, és minden elköltöző barátnak mosolyogva csak annyit mondtam – Hívj fel, amikor hazalátogatsz! Én biztosan itt leszek! Egy darabig még jelentkeztek is hébe-hóba, aztán végképp letelepedtek valahol máshol. Nem hogy külföldre, de még a szomszéd városba sem költöztem volna soha. Minek is költöztem volna? Mindenem meg volt, amire vágytam. Lakás, család, barátok, sport, kultúra, szórakozás, szakmai elömenetel es még a fizuval is elégedett voltam. Szoval éltem a magam kényelmes kisvárosi életét. Abban is biztos voltam, hogy az élet császára csakis alkalmazottként lehet az ember, és nincs az az Isten, hogy én belőlem valaha vállalkozó legyen.

Viszont a sors más lapokat osztott.

Egyetlen területen volt hiányérzetem. Életem párját szerettem volna már megtalálni. 30 évesen ez azért elég érthetö. A fegyveres erök napjan – idösebbeknek talán még mond valamit ez a kifejezés- 2006 szeptember 29-én aztán rám talált a szerelem. Tudom csöpögös es undorítóan mézes mázos, de szerelem volt ha nem is elsö látásra, de elsö szóra. Csak egy “szépséghibája” volt a történetnek – ö akkor már régóta Németorszagban élt, és esély sem volt rá hogy hazaköltözzön. 

3 héttel késöbb a kölcsönkért céges autoval elöször indultam Münchenbe. Azt inkább nem részletezem anyukám mit szólt az ötletemhez és hogyan nézett rám, tudva hogy elötte maximum Miskolcig merészkedtem autoval.

2 evvel késöbb kimentem egy hónapra “próba-lakni”, otthon fizetésnélküli szabival, Münchenben pedig intenziv nyelvtanfolyammal egybekötve.

Aztán újabb fél év elteltével belefáradtam az ide-oda utazgatásokba. 2009 márciusában döntöttünk – költözöm.

Azon nyomban el is intéztük a lakcim bejelentést, én pedig mint Petöfi, „egész úton hazafelé, azon gondolkodám….“ miként fogom mindezt elöadni otthon, és a munkahelyen. Aztán az elsö nap teljesen véletlenül belecsöppentem abba a meetingbe, amin közölte a vezetöség – itt a vég, a céget is utolérte a válság, embereket kell elküldeni. Miközben a teremben vágni lehetett volna a csendet es a döbbenetet, én alig bírtam elnyomni az arcomra kikivánkozó vigyort es öröm ujjongást. Rögtön utána hivtam a fönököm -  Ne legyenek álmatlan éjszakái amiatt, kit küldjön el – válasszon engem! A második hivás a páromnak szólt: a kivánságod teljesült, kirúgnak a cégtöl. Ö ugyanis tiltakozott az ellen, hogy feladjam a kényelmes kisvárosi életemet és viccesen azt mondogatta, más lenne a helyzet ha legalább a munkahelyemröl kirúgnának.

Valjuk be öszinten, a végkielégítés igencsak jól jött induló tökének. A következö két hónap a leszámolásig csigalassusággal telt. Tele voltam müncheni tervekkel és türelmetlenül vártam a költözés napját. A munkahelyi hangulat meg igen nagyot változott. Én ugye önként álltam fel, de ez nem mindenki számára volt egyértelmü – némelyek úgy kezeltek mint a pestisest és beszólásokból is kijutott rendesen. De ezt inkabb hagyjuk is, elmúlt.

Eljött a május 1 és én beültem egy nagy fekete autoba (bocs, nem fekete, hanem sötétszürke), púposan megpakolva a személyes dolgaimmal, a volánnál az új életem párjával, hátam mögött a zokogva egymásba kapaszkodó szüleimmel. Irány München.

Tudtam hogy lesz hol laknom, lesz mit ennem, és világmegváltó terveim voltak. Visszagondolva szerintem annyit érzékeltem Münchenröl, hogy a fü zöld, sok szép park van mókusokkal, az újságokban pedig minden nap vannak álláshírdetések. A vigyort nem lehetett letörölni az arcomrol. A régebb óta kint élök azt mondták kb 2-3 év mire az ember “megérkezik és beépül”. És a „szerencse faktor“ egyáltalán nem elhanyagolható tényezö. Persze kell a tudás, a dolgozni akarás, meg egy csomó minden, de nagyon kell a szerencse / sors / jóisten…. ki minek nevezi. Nagyvonalúan 7 hónapot adtam magamnak arra, hogy találjak egy rendes melot. Ehhez képest évekbe telt. Soha nem hittem volna. És nem csak én nem hittem, hanem az utánam jövök sem. Hümmögve hallgatták a sikertelenségröl szóló beszámolóimat, és látszott rajtuk, na majd én megmutatom hogy megy ez másképp is. Én ostoroztam magam, a bénaságomért, és sovány vígasz volt mikor pár hónappal késöbb felhivtak és elmesélték, szórol szóra azon az úton járnak amin én is. Pedig a többseg hozzám képest gazdagabb volt nyelvtudásban, ambícióban, bátorságban, és nem utolso sorban önbizalomban. Fiatalabbak voltak es pályázatírásban is felkészültebbek. Aztán kinek kinek a képességei, kapcsolatai, kitartása, ügyessége vagy szerencse révén azért elöbb utobb csak beindult a szekér.

8 év alatt bizony sok minden történt. Voltak mindenféle hullámvölgyek. Az auto idönként Magyarország felé volt jobban felpakolva, máskor pedig München felé. Mert amikor nagyon mély ponton voltam, én is és a kapcsolatunk is, olyankor elkezdtem hazahurcolni a dolgaim. Egyszer még a régi cégemet is megkerestem, hogy visszavennének-e. Kaptam is állásajánlatot, rögtön 4 –et is, majd magambol teljesen hülyét csinálva végül megköszöntem, nem-et mondtam, és maradtam Münchenben. 

Németül már régóta jól beszéltem, de csak a költözés után döbbentem rá, hogy más Magyarorszagon jól beszélni németül, és mennyire kevés ugyanez a nyelvtudás Németországban. Volt nyelvtudásom, egy csomó bizonyitványom, diplomám, hivatalos fordítások, másolatok…. És az egész nem ért egy fabatkát sem. 2009-ben ugyan Magyarország már EU tagállam volt, azonban korlátozásokkal.Például nem járt automatikusan munkavállalási engedély. Már otthonról elkezdtem pályázni, még a müncheni munkaügyi központnál is érdeklödtem, de még ott is azt mondták, hogy munkavállalási engedély nélkül esélyem sincs. Akkor lenne, ha valami különösen keresett szakmában dolgoznék, és egy cég kifejezetten hozzém ragaszkodna. Igy aztán alternativ megoldást kellett keresnem. Azt tudtam, hogy se babysitternek, se idös gondozónak nem fogok elmenni. Kellett valami amit lehet vállalkozóként végezni. Ez lett nekem a masszirozás. Mert mindig érdekelt, mert állitólag van hozzá érzékem, mert épp indult egy gyorstalpaló frissitö masszörképzö tanfolyam a városban, es még elég olcsó is volt. 

Szerencse-faktor 1: A sors teljesen mellénk szegödött mikor kiderült, hogy a közeli fürdö masszázs csoportjában dolgozhatnék. Kicsi a világ, a fönök persze magyar volt. Már az elsö találkozásskor meglepö módon rögtön meg is egyeztünk. Pedig egyáltalán nem én voltam az egyetlen pályázó, valami oknál fogva mégis rám esett a választása. Júniustól már beugrós masszörként dolgoztam. Az egy hónap alatt elinteztük az adóhivatali bejelentkezést, egészség-, és felelösségbiztositást, és hasonlókat. Az volt a motto – csak átmenetileg, amig nem sikerül szakmában elhelyezkedni. Közben megszerettem, megszerettek, beugrás helyett lett heti egy , majd két fix napom, stabil vendégköröm, és végül 6 ev után egészségi okok miatt voltam kénytelen felhagyni a masszirozással. Ezidö alatt azért elég sok mindent megéltem masszörként, álláskeresöként, magánemberként egyaránt.

Vasárnap délutánonként az elvárt 4-5 óra munkaidö helyett nem ritkán 8 órákat szünet nelkül massziroztam, és csak este 23 kor a fürdö zárásakor mentem haza. A vendégek egyre csak jöttek, a telefon szünet nelkül csengett. Azelött is és azóta is az egyetlen ember vagyok ezen a helyen, akinél mindig tele volt a naptár. Pedig messze nem én voltam a legjobb vagy legképzettebb masször a csapatban. Viszont én nagyon akartam dolgozni. Nálam a munkaidö nem a büfében telt kávézgatással. És nekem nem is nagyon volt más választásom, ha pénzt akartam keresni. Mesélhetnék többek között arról is, hogyan nem sikerült megmasszirozni Kevin Costnert, de az egy másik történet.

Közben folyamatosan küldözgettem a pályázatokat és jártam a job-börzéket. Teljesen eredménytelenül. A munkaközvetitök elöször széles vigyorral fogadták a közgáz végzettségem, aztán azt javasolták várjak türelemmel vagy menjek takaritónak addig amig a korlátozás le nem jár. Utáltam mikor otthon mindenki lesajnált, ha szóba került, hogy még mindig masszirozok. És ugyanezek irigykedtek mikor meghallották, hogy már beugrósként is mennyit kerestem. Az más kérdés, hogy az a pár száz Euro Münchenben max az éhen haláshoz elegendö. 

Arra azért futotta, hogy a szüleimnek vettem egy új számitógépet, web kamerával, mikrofonnal es hangszóróval, hogy a kivándorolt hülye lányukkal legalább skypen tudjanak néha csevegni. És Münchenbe is kiutaztattam öket, pont az Oktoberfest idején.Természetesen ki is neztünk a világhires népünnepélyre. Szegény megboldogult Antal Imre irta a Pami cimü önéletrajzi regényében, hogy a sikeres zongora vizsgája után az édesanyja a húsbolthoz vitte. Azt mondta azt nézel amit csak akarsz. A kis Imre csorgó nyállal lelkendezve kiáltott fel – Én azt a szép szál kolbászt kérem édesanyám. Mire az anyuka szomorú mosollyal csak annyit mondott, nem veszünk semmit kisfiam, csak nézni szabad. Majd kisidö múlva hozzátette csendesen: Kisfiam most már nézzl hozzá egy kis savanyúságot is mert megfájdul a hasad. (valahogy igy volt a történet, nem szó szerint idéztem)

Kb igy voltunk mi is az Oktoberfesttel. Nézelödtünk és tátottuk a szánkat. Az a pincérnö is csak nézett ránk akinél 1 db fél grill csirkét, 1 db óriásperecet es 1 korsó sört rendeltem. Hármunknak! A korsót körbe adtuk és mindenkiröl készült foto a hatalmas sörös kriglivel a kezében. Szánalmas? Lehet. De mi ott és akkor nagyon boldogok voltunk. Én leginkább azért, mert végre én is adhattam valamit a szüleimnek, és tényleg boldognak láttam öket. Olyanok voltak mint a gyerekek, úgy csodálkoztak rá mindenre. öszinte mosollyal néztek le az oriás kerékröl a szines forgatagra. Nekem ez mai napig nagyon fontos és meghatározó emlék. 

Visszatérve a történethez, a kevés jövedelmet próbáltam befektetni. Már ha a tanulást lehet befektetésnek tekinteni – én annak veszem. Ha már itt ennyi lehetöség van a képzésre, akkor én igyekeztem kihasználni. A párom szerint a városi iskolától (Volkshochschule) már igazán járna nekem egy ingyenes képzés, hisz már oly sok tanfolyamot es vizsgát csinaltam náluk végig. Mindent újra tanultam németül. A közgazdaságtant, az adórendszert, a könyvelést, söt még a masszirozast is. Nyelvtanulásnak sem volt utolso, de sokkal fontosabb volt, hogy a pályázataimhoz már az itt megszerzett okleveleket tudtam csatolni. 

Azt is a fejembe vettem, hogy ha már angolból enyhén szólva is hiányosak az ismereteim akkor legalább németböl perfekt leszek. Egymas utan iratkoztam be az egyre magasabb szintü nyelvtanfolyamokra. Németül irtam, olvastam, ettem, gondolkodtam es aludtam. Még ezzel együtt se özönlöttek az interju meghivások. Közben viszont teljesen elvesztettem önmagam. Aztán eljött a pont amikor rá kellett döbbennem, hogy bárhol is élek, izig vérig Magyar vagyok, és a magyar nyelv a személyiségemnek is jelentös részét képezi. Enélkül nem vagyok önmagam. A munkaközvetitök is azt javasolták, inkább az angolra koncentráljak most már, mert anélkül nem leszek sikeres. Tisztelem becsülöm az angolul bármilyen szinten beszélöket, számomra az angol nyelv továbbra is mumus. Ennek ellenére mikor azzal a feltétellel vettek fel egy céghez (még anno Magyarországon), hogy a nulláról fél éven belül középfokú angol nyelvvizsgát kell tennem, összekaptam magam és megcsináltam. De ne felejtsük el, hogy a nyelvvizsga és a nyelvtudás két külön fogalom!

Ezt a semmire sem elég masször jövedelmet persze igyekeztem azért kiegesziteni. Ha már gazdasági területen nem sikerült elhelyezkedni, akkor valami mással. Példaul a strand büféjében nyáron gumicukrot es jégkrémet árultam föleg gyerekeknek. Hogy ez mennyire ellenkezik az elveimmel jól látszik abból, mikor egy 4 éves forma kisfiút visszaküldtem az apukájához, ugyan kérdezzen már rá tényleg vehet-e 10 euroért gumicukrot. Mikor visszatérve még mindig a 10 eurost lobogtatta, kapott 1 zacsko cukorkát 1 Euro értékben, plusz a visszajáró 9 eurot.

Aztan ott volt az ajándék bolt ahol a karácsony elötti hajtásban árufeltöltöként dolgoztam. Az csak munka közben derült ki, hogy minden reggel az 5:30-as kezdéskor végig kell hallgatni a drága fönökasszony elöadását, arról mennyire szerencsések vagyunk mi, hogy ö nekünk munkát ad, mert sehol máshol senki nem venne fel bennünket. Hozzáteszem az egyetlen „új bevándorló” voltam a csapatban. Rajtam kivül második generációs fiatalok voltak, akik már itt születtek, itt jártak iskolába, akcentus nélkül és folyékonyan beszélték a nyelvet. Ott és akkor nagyon el voltam keseredve és nagyon úgy éreztem hogy ha nekik is csak erre van esélyük, akkor én tényleg elfelejthetem hogy egyszer felemelkedjek.

Próbálkoztam még sok minden mással, MLM-el, saját vállalkozással, dolgoztam tisztitóban és recepción is… néha feketén, olykor legálisan és többnyire számlára. Sajnos olyan is volt, hogy úton Magyarorszag felé elhagytam (vagy ellopták) a tárcám az összes megtakaritott penzemmel.

Az elküldött pályázatokra többnyire válasz sem érkezett. Többször jártam a munkaügyi központban is, ahol jellemzöen szóhoz sem jutottam. Kifaggattak, felvették az adataimat, majd közölték hogy nem vagyok jogosult segélyre. Na bumm, ezt eddig is tudtam, nem is ezért jöttem. Átképzés, vagy tréning érdekelt volna. Mert egy ismeröstöl hallottam, hogy ö két hétig járhatott egy pályázatiró tréningre. Ott kapott egy tippet állásügyben, ami be is jött neki. De én valamiért nem mehettem ilyen téningre. Mai napig homály hogy miért.

A pályázatnak egyébként számos alaki és tartalmi kritériuma van. De a legfontosabb, sütnie kell belöle, hogy minden szempontból te vagy a legideálisabb jelölt a pozicióra. Ráadásul élsz halsz a vágytól, hogy ennél és csakis ennél a cégnél dolgozhass hátralévö életedben. Ez akkor is igy kell legyen, ha történetesen egy cipö boltba jelentkezel kisegitönek. Az én próbanapom a Deichmann-ban ilyen „apróság” miatt ugrott. A próbanap egyébként nagyon jellemzö dolog és (természetesen) nem fizetik.

Számomra az is dilemma volt hogyan szerepeltessem a szakmai önéletrajzban a kiesett éveket. Ha volt szerencsém bejutni egy interjura, ott általában öszintén elsoroltam, hogy a munkavállalasi engedély hiánya miatt kényszermegoldásként masszörként dolgozom, de ez nem bizonyult jó taktikának. Egyetlen esetben fordult elö, hogy az interjuztató némi gondolkodás után elismeröen megjegyezte – kreativ megoldás, tetszik a hozzáállása.

Utólag már nevetséges a sztori,amikor extra hazautaztam Budapestre hogy ott intézzem a német munkavállalási engedélyem. Örület mi? A bonn-i munkaügyi központ tartott ott valamiféle munkaerö toborzást, és én elkeseredésemben mindenbe kapaszkodtam. Nem nézem le a kisembereket, de van az a kategória aki semmit nem tud felmutatni, viszont elvárásai a fellegekben járnak. Na ilyenekkel volt tele a váróterem. Az ügyintézö átnézte a papirjaimat, majd igy szólt: „Van egy jó és egy rossz hirem. A jó hir, hogy a munkavállalási engedélyre ne legyen gondja, a rossz hir, hogy munkát magának kell talalnia”. Madarat lehetett volna fogatni velem. Egészen addig, mig az elsö sikeres interjunál ki nem derült hogy ez a munkavállalási engedély dolog, mégsem ennyire egyszerü.

Az évek teltek és én egyre türelmetlenebb lettem. Ugyan nem ültem ölbe tett kézzel, de nem is tudtam egy sikertörténetet felmutatni. A párom dolgozott, én meg itt voltam egyedül, se barátok, se család, se munkahely, és a humorérzékem is kezdett cserben hagyni. Az ö félelmei egyre inkább beigazolódni látszottak - egyszemélyben nem képes mindent pótolni, ami otthon körülvett.

A kezdeti lelkesedés igencsak alábbhagyott,és már nagyon kellett, hogy végre elinduljon valami pozitiv irányba. Egy facebook csoportnak köszönhetem az elsö munkám. 2012-t irtunk ekkor es már nem kellett külön munkavállalási engedélyért folyamodni. Részidös mindenes adminisztrátor lettem magyar melósok mellett. Mint utóbb kiderült a sok jelentkezö közül pusztán a nevem miatt húztak ki engem a kalapból. Szóval szerencse faktor másodszor is. Csaknem 2 év után aztán sikerült váltanom egy könyvelö irodához részben a szerencsének részben a szakmai tudásomnak köszönhetöen. A cég kicsi, családias, a fizetés is csak alap, mindenféle külön juttatástól mentes. Számomra már mégis szép eredmény, hogy idáig jutottam. 

Biztosan lehet ezt a folyamatot rövidebb idö alatt is abszolválni, nekem igy sikerült.

Némi fantáziával párhuzamot vonnék a maratonfutással. 2014-ben volt szerencsém teljesiteni. Igen, bele tehettem volna sokkal több energiát a felkészülésbe, lehettem volna céltudatosabb és következetesebb.. talán sikerült volna a tervezett idön (5 óra) belül beérni, és akkor talán nekem is jutott volna még abból a védöfóliából (nem tudom hogy hivják), ami ilyen dehidratált, agyon izzadt és kimerült állapotban, egy októberi napon megvéd a megfagyástól... de a vége mégiscsak az lett, hogy 5 óra 28 perc alatt eljutottam a célvonalig, át is léptem rajta, és a nyakamba akasztották az érmet. Akkor most köpjem le magam? Hát nem! A ]_`aa reuma pedig meg...a, akkor is megcsinaltam!

Az álláskeresés sikertelenségének volt egy elég jól definiálható oka. A közgazdaságtan egy rendkívül tág fogalom, ezzel itt nem tudnak mit kezdeni. Én Magyarországon jórészt olyan poziciókban dolgoztam, ahol nagyon sok területen otthon kellett lenni egyszerre. Az önéletrajzomban persze buzgón és büszkén fel is soroltam ezeket. Ez nagy hiba volt. Az ideális jelölt egy adott hirdetésre, pontosan azt tanulta, és pontosan azon a területen szerzett többéves szakmai tapasztalatot, ami a hírdetésben le van írva. Ergo: minden hirdetésre nem csak a motivációs levélnek, hanem a szakmai önéletrajznak is abszolút specifikusnak kellett volna lennie. Én ezt elmulasztottam.

De még ma is problémáim lennének azzal, ha konkrétan meg kellene határozni mihez értek, vagy milyen területen szeretnék dolgozni a jövöben. Szeretem a változatosságot. És otthon azt tapasztaltam jó pont, ha az ember több dologhoz ért. Itt meg felteszik a kérdést, hogy pl: akkor Ön most könyvelö vagy bérszámfejtö? (Masször végképp nem lehet opció)

Specializáció vs. többlábon állás - erröl lehetne még hosszasan filozofálgatni.

Ami a privát oldalt illeti.

A párom folyamatosan próbálta tartani bennem a lelket, de nagyon nem volt könnyü dolga. Újra es újra a saját példáját hozta föl, hogy bizony neki 10 évébe tellett mire sikerült megvetnie itt a lábát. De engem ez nem érdekelt. Hozzá voltam szokva az önállósághoz, az anyagi függetlenséghez, itt viszont kiszolgáltatottnak és sebezhetönek éreztem magam. Ez az érzés mai napig tart. Ö kitartott mellettem, elviselte a kirohanásaimat, csendben türt és várt. Aztán 2013-ban összeházasodtunk. Annak ellenére, hogy mindketten magyarok vagyunk, és ugyanabban a városban nöttünk fel, az esküvö szervezés hivatalos része felért egy kabaréval. Most már tudunk nevetni rajta, de akkor nagyon nem volt vicces. Két évvel késöbb kisbabánk született. Ö már automatikusan megkapta a német állampolgárságot, erröl a szülés után pár nappal levélben értesitettek. Az útlevelét egy óra alatt elintéztük és kézbe kaptuk. A Magyar allampolgárság is jár neki, de sok rémtörténetet olvastunk az ügyintézéssel kapcsolatban és inkább bele sem kezdtünk. Egyelöre nem érzem úgy hogy emiatt hátrányban lenne. A müncheni Magyar konzulátuson egyébkent volt szerencsénk párszor tiszteletünket tenni, ha több idönk lenne odajárnánk nap mint nap röhögni, mert esküszöm jobb sztorikat hallani mint a stand up esteken.

Még mindig vannak küzdelmeink, csak most már mas jellegüek.

Tény és való, nincsenek zsiros kenyér gondjaink hónap végén, és nem kell hitelt felvenni ha beüt valami extra kiadas. Nincsenek márkás ruháink sem, és hiper-szuper kütyük sem, és nyaralni is csak egyszer voltunk igazán. Egy pár helyre azért elmentünk kirándulni. Ha véletlenül egyszerre tudunk egy hetet szabaddá tenni, akkor rendszerint Magyarországra utazunk. Most már évente csak 2 alkalommal.

Ugyan Münchenben es környékén már tizezrével élnek magyarok, olyan barátságokra már nem sikerült szert tennem, mint otthon. Minden magyar akivel itt kapcsolatba kerültem, azzal az intelemmel kezdte: „óvakodj a magyaroktól!” Mindketten jól beszelünk németül, vannak német ismeröseink akikkel mondhatni barati viszonyban vagyunk vagy inkabb lehetnénk,de ez messze nem ugyanaz.

Igyekszünk kepben lenni az otthoni eseményekkel kapcsolatban, de akarva akaratlanul lemaradunk. Lemaradtunk szülinapokról, esküvökröl, temetésekröl (ez nem is hiányzik)… szinházról, viccekröl, kerti partikról, ballagásokról…. És a mi életünk eseményeiröl is max fényképeket vagy videokat tudunk mutatni. Ezek vissza nem térö alkalmak.

Az a csillogás es tüz ami lobogott a szembemben 8 evvel ezelött, már jócskán megkopott. A mosoly is elhalványult, és a humorérzékemet is keresgélnem kell. A reuma elvette tölem a mozgás és a hímzés öszinte örömét. Mindez a kapcsolatunkra is rendesen rányomja a bélyegét. A gyermekem szemében viszont ott a ragyogás. Ö a jövö. Es pillanatnyilag úgy látom, hogy neki itt jobbak a lehetöségei. Én meg majd könyvbe írom a memoárjaimat, mert azért sok szép emlék is összegyült ezidö alatt. Eredetileg kb 10 évre terveztem az itt tartózkodást, ebböl ugye most járt le 8. Nem téma a hazaköltözés. Az otthoni viszonyok – család, barátok, egyebek – is jócskán megváltoztak idöközben.

Van magyar bolt, igy nem muszáj lemondanunk a túrórudirol és társairól, ha nem akarunk. Viszont nagyon jól jönne, egy igazán jó masször, csontkovács, fodrász....

Tulajdonképpen minden szép és jó, happy end is lehetne, mégis van bennem egyfajta hiányérzet amit nem tudok szavakkal megfogalmazni. Érzések, érzetek, pillanatok, rezgések hiányoznak,amiket itt hiába keresek. Néha még önmagamat sem találom.

Ezúton köszönöm a Határátkelés lehangolva c. posztot és a hozzászólásokat. Nem mondom, hogy feldobott, de talán megcsillant a remény, hogy van még innen feljebb.