Pénteken reggel egy órát késtem a melóból. 

Úgy érzem elég nyomós okom volt rá. Az történt ugyanis, hogy a reggeli forgatagban a pályaudvaron egy fiatal lányra lettem figyelmes, aki hosszu fehér botot tartott a kezében és igencsak bizonytalanul lépkedett. Aki ismer tudja, hogy örökké a segíteni akarás foglalkoztat. Ennek sajnos nem mindig van jó vége.

Szóval megszólitottam, hogy segíthetek-e. Azt kérte kísérjem a 11-es vágányhoz. Megtörtént, de látszott, hogy nem ez a végsö cél. Kiderült, hogy valójában a 18-asról indul majd a vonat, viszont a bordázott csíkok amik a látássérülteket segítik a tájékozódásban azok a 11-esnél kezdödnek. Az ember mindig tanul valami újat. Sose gondolkodtam, hogy ezek mégis mire szolgálnak, de most ezt is megtanultam.

Megegyeztünk, hogy inkább elkísérem a 18-as vágányhoz, az a biztos. Abban a tömegben és hangzavarban csoda lett volna ha eljut odáig segítség nélkül. Föleg, hogy bárennyire is probalt koncentrálni a bordák követésére, folyton a vágányok közé akart beesni. 

En meg közben annyira figyeltem hogy haladjunk, és kövessük a vonalat, hogy persze túlmentem. ikor felpillantottam, már a 21-es vágánynál jártunk. Elnézést kértem, és visszanavigáltam a 18-ashoz, ahol már bent állt egy vonat. Utirány Berlin, pont mint a vak lány uticélja. Hirtelen egy oszlop mellé állítottam, hogy ne sodorja el a tömeg amíg keresek valami segítséget. A peronon álló forgalmista hölgy nem bizonyult kifejezetten segítökésznek. Nem véletlenül. A vonatnak már rég el kellett volna indulnia. Késésben voltak. Az mindenesetre azonnal egyértelmü volt, hogy nincs ott senki akire rábízhatnám az lányt. Igy gondoltam megvárom vele amíg beérkezik az ö szerelvénye. Addig legalább beszélgetünk kicsit.

Megtudtam, hogy már kisgyermek kora óta látáscsökkent, de csak 2 évvel korábban vesztette el teljesen a látását, és bizony azóta még nem vált magabiztossá a közlekedésben. Az is kiderült, hogy nem egyedül fog utazni. Hamarosan jön majd egy fiatalember aki segíti és elkíséri. Fel sem merült bennem, hogy az illetö esetleg szintén látássérült lehet.

Azt is elmesélte, hogy a Deutsche Bahn-nal lenne rá lehetöség hogy egy "segítöt" foglaljon a jegyvásárláskor, azonban ezzel a lehetöséggel korábban nem voltak jó tapasztalatai. Kétszer foglalta ezt az opciót, de hiába várakozott a peronon, a segítség nem jelentkezett.

Fél 10-re kellett volna érkeznie a kíséröjének. Abban reménykedtem, hogy az illetö pár perccel korábban érkezik majd, biztos ami biztos alapon. De nem így történt. Cinkosan megegyeztünk abban, hogy a pasik már csak ilyenek - pontosságban megbízhatatlanok.

10 perc késés után bátorkodtam javasolni, hogy esetleg hivjuk fel telefonon. De csak hangposta jelentkezett. Azt gondolom nem róható fel nekem, hogy azt vártam az illetö segítö majd felismeri a lányt és természetesen odajön, hogy leváltson. Igy a tömegben kerestem azt a tekintetet aki biztatóan felém közeledve néz majd rám. De ilyen nem volt.

Igy álltunk és várakoztunk tovább. 10 perccel a várható indulás elött jött egy fiatalember, és tölünk alig egy méterre állt meg. Elövette a telefonját, és egy perc alatt kiderült, hogy ott állunk egymás mellett. A srácnak ugyan vastag szemüvege volt, de alapvetöen semmi nem utalt annyira gyenge látásra, hogy ne ismerhetné fel az utitársát alig egy méter távolságról.

Mindketten határozottan állították, hogy most már nem lesz gond, boldogulnak. Valójában nem is Berlin a cél, menetközben majd még át kell szállniuk.

Csak remélni tudom, hogy valóban gond nélkül megérkeztek. Mert egyáltalán nem tettek megnyugtató benyomást.