Nemrégiben kérdeztem itt egy srácot, ö tartja -e a kapcsolatot a régi barátaival Magyarországon? Visszakérdezett, hogy kikkel - azokkal akik idöközben Anglia, Irország... stb felé vették az irányt, vagy azokkal akik otthon maradtak, és ha összefutnak ´véletlenül fél órás panaszáradat után, olyanokat kérdeznek hogy mennyit keresel? tudsz-e valami melót? de leginkább tudsz-e kölcsön adni?

Nekem hosszú évekig nem Volt ilyen rossz tapasztalatom. Gyakran jártam haza, és minden alkalommal felkerestem a barátaimat. Jókat beszélgettünk, nevetgéltünk. És folyamatosan írtam emailt is az életem új helyszinének eseményeiröl. Ez nagyjából azzal járt, hogy a szülövárosomban töltött napokon, minden egyes nap reggel 6-kor keltem és legalább éjfélig úton voltam. Attól függöen kivel mikor hol tudtam találkozni, és mellette napközben intéztem az ügyes bajos dolgaimat, vagy bevásároltam jóféle hazaiból.

Ez így ment néhány éven át. Aztán olyan családi események következtek amik miatt áttettem a hangsúylt a családra, velük töltöttem több idöt. A barátok meg szép sorban elkoptak. Van egy-kettö akikkel azóta sikerült újra felvenni a kapcsolatot, és ha éppen összejön egy találkozó akkor nagyon jót tudunk dumálni. De a találkozó nem mindig jön össze, emailekre meg már senkinek nincs ideje.

Vettem hát egy olcsó feltöltökártýas csomagot, amivel baromi olcson tudok Magyar mobilszámokat hivni, és igy tudunk néha csevegni kicsit. Néha kicsit nyomorultul érzem magam. Olyan mintha megvenném a beszélgetéseket. UGyanis 99%-ban én kezdeményezek.

Valahogy úgy tünik a barátság intézménye egyébként is elavult az elmúlt években. Én meg balga módon a múltban ragadtam, és valami oknál fogva próbálok kapaszkodni a hajdan Volt beszélgetös, kidumálós valamibe, ami ma már egyáltalán nem trendi.

Mióta megszületett a lányom azóta teljesen lekerültem mindenféle barát vagy ismerös listájáról. Néha elgondolkodom, hogy egyáltalán létezö személy vagyok-e még.

Az emailjeim  / üzeneteim válasz nélkül maradnak. De még a közösségi oldalas posztjaim, hozzászólásaim is. Mégis mi történt a világgal? Vagy velem?

Amig otthon éltem voltak barátaim, munkatársaim, Volt kihez szólni. Minden nap. És szeretet vett körül.  Most már senkim és semmim sincs.

Fáj. Nagyon fáj.

És nem értem.

Mielött kismama lettem Volt két csaj akikkel néha néha összefutottunk kicsit csevegni. Mikor megtudták hogy babát várok, ráadásul egy kislányt, el voltak ragadtatva. Alig várták hogy megszülessen - jönnek majd babázni, tök jó lesz- mondták. Nos, több mint 2 év telt el a szülés óta. Egyszer láttam öket azóta. Nem érnek rá - mondják´. Úgy érzem letudták a kötelezö látogatást szülés után, aztán részükröl ennyi.

Rámírt egy ismerös a szülövárosomból, hogy most épp Münchenben dolgozik. Hurrá, fussunk össze, a cim alapján nem is vagyunk messze egymástól. A válasza - majd meglátjuk. És azóta Sem jelentkezett. Csak tudnám hogy akkor minek ír rám???

Egy Volt osztálytársamnak én irtam mikor véletlenül felfedeztem hogy ö is itt él. Közel egyidösek a gyerekeink. De a másosik harmadik üzenet után már nem válaszolt többet. Felszivodott. En meg nem vagyok az a nyomulos fajta.

De ezt a "nem válaszolok" jelenséget még hosszan tudnám sorolni. Mintha az aki kiment külföldre egyben megszünt volna létezni.

A Volt munkatársakhoz is rendszeresen bejártam mindig nagy örömmel fogadtak. Legutobb melohelyen kivül talalkoztunk,  igyunk egy kávét felkiálltással. A gyors, "szia, hogy vagy, jol, es te, en is" kör utan már szedelözködtek és elköszöntek. Az egész nem tartott tovább 20 percnél. Tényleg csak ennyi jut ? Vagy nekem ennyi jár?

Egész egyszerüen felfoghatatlan ez az egész jelenség. Az otthoni kapcsolatok megszüntek, itt pedig nem lettek ujak. En pedig az örület határára sodródtam, mert sajnálatos módon ráadásul szeretet-függö személyiség vagyok. Ez a szeretetlenség pedig megöl. Kinyir. Felemészt.

Egy ismerösöm Angliába költözött. Ö az egyetlen aki valami hasonlóról számol be a saját életében. IGy van bennem némi remény, hogy nem vagyok egyedül aki értetlenül áll a jelenség elött. Neki azért kint lettek kapcsolatai, ha nem is olyan barátságok mint otthon, de néha néha azért van kihez szólni.

Csak sejtem, hogy másokat is súlyt ez. Mégpedig abból sejtem, hogy olyan nagyon régre visszanyúló barátokkal vált mostanában szorosabbá a kapcsolatom, akik szintén külföldön élnek. Ök még jelentkeznek, keresnek néha. A beszélgetéseinkböl, üzenteikböl azt érzem ki, hogy szép és jó ez a külföldre költözés, de igen nagy árat fizetünk érte, ami anyagiakkal nem mérhetö, nem pótolható. Es hiába telnek az évek, a helyzet nem változik, és nem javul. Söt inkább egyre rosszabb. Mert az otthoni kapcsolatok még inkább elkopnak, az itteniek pedig ha vannak is nem mélyülnek el.

Nap mint nap felteszem magamnak a kérdést, hogy akkor most merre tovább? Már egyre kevésbé hiszek abban, hogy ha hazaköltöznék sikerülne visszaállítani a kiindululó állapotot. Azt hiszem, hogy végérvényesen kívül rekedtem azon  a körön ami az otthoniakkal összekötött.

Egyébként nem csak a barátok nem érnek rá, de még a saját szüleim Sem. Szia, jól vagytok, jol, ok, szia, majd beszélünk -  kB ennyiröl szólnak a beszélgetéseink. Néha megjegyzem, hogy nem vagyok jol, aha, értem, hát jól van, akkor majd beszélünk - hangzik a válasz, és ennyi.

Mert hiszen aki külföldre költözött az igenis érezze jól magát. Ha beledöglik is.