A minap valami olyan dolog jutott eszembe, ami ritkan kerül szóba europai hataratkeles kapcsan. Nem is biztos, hogy kifejezetten az orszagvaltashoz kötödik.

Azon kaptam magam, hogy elvesztettem önmagam nöként. Nönek lenni szerintem nagyon összetett dolog. (Biztosan a pasikkal is igy van, de arrol erthetö okokbol nincs sajat elmenyem).

Szoval itt vagyok en mint 40 eves ember, es nö, Nemetorszagban. Azon belül Münchenben. Es valami hianyzik. Hosszu eveken at nem is tudtam rola hogy valami hianyzik, csak Volt egyfajta diszkonforterzetem. Aztan az is evekbe telt mire rajöttem hogy mi hianyzik. (mármint a turorudin, a baratokon, az ismerös helyeken... stb tulmenöen)

Hianyzik a nöiseg megélésének az a módja ahogy azt otthon, Magyarorszagon megszoktam, megéltem, megismertem, és megszerettem. Ebbe elég sok minden beletartozik. Leginkabb aprosagok.

Például, hogy elöre engedjenek. Esetleg kinyissák / megtartsák az ajtót. Vagy a segítség ha valami nehezet kell megemelni.

Ezek itt nem jellemzöek. Nagyon nem.

De ami sokkal markánsabban hiányzik, az a férfiak figyelme.  Nem, nem vagyok egy bombázó, és már nem is Leszek. Mégis elöfordult, hogy megnéztek, utánam fordultak az utcan. És a férfi kollégáim ´figyelmét Sem kerülte el egy jó hajvágás, egy merészebb smink, egy nöiesebb ruhaválasztás. Magyarországon. De itt mindezt nélkülözni vagyok kénytelen. És ezáltal csorbát szenved a személyiségem  egy része. Mert egyenjogúság ide vagy oda, nök és férfiak bizony különbözöek vagyunk. És nem árt ha néha ezen a téren is visszajelzéseket adunk egymásnak.

Németország még nem a csúcs (vagy a mélypont) ebböl a szempontból. Ahogy látom - hallom, leginkabb persze csak az interneten, vannak orszagok ahol nagyon komolyan veszik az egyenjogúságot. Ennek ugye egyik vetülete, amikor a férfiak is jelentös idöt, energiát tesznek bele a házimunkába, a gyereknevelésbe, esetleg ök mennek gyes-re... es hasonlók.

Egy másik vetülete mikor már a nevekben sincs különbség. Mikor ugyanaz a keresztnév fiunak es lanynak egyarant anyakönyvezhetö.

Az öltözködésröl már nem is beszélve.

Épp ezekben a napokban zajlik a Truderingi Frühlingsfest - a varosreszünkben rendezett tavaszi fesztival. Amellett hogy jo kikapcsolodasi lehetöseg, szemet gyönyörködtetö latvany is a sok szines nepviselet amiben a lanyok asszonyok ilyenkor "felvonulnak". A férfiak szintén népviseletbe öltöznek csak az kevésbé színes.

Es ez a szines forgatag nekem azért is nagyon tetszik, mert ilyenkor nagyon egyértelmüek a nemek - a nök dirndl-ben egyértelmüen es félreérthetetlenül nönek néznek ki, a férfiak pedig a börnadrágjukkal es hagyományos ingjeikkel szinten kétséget kizáróan férfinak néznek ki. Ráadásul ugy is viselkednek. Es nekem ez tetszik.

Visszatérve a nöi lét müncheni hianyosságaira - hianyzik a nönap. Ugye március 8 nemzetközi nönap. En legalábbis igy tanultam. Tény és való, hogy a Magyarországon töltött utolsó években is jelentösen alábbhagyott a nönap körüli felhajtás. Itt viszont nincs is semmiféle felhajtás. Az elmúlt 8 év alatt nönap alkalmából - a férjemet leszámítva - két alkalommal kaptam apro figyelmességet. Mindkét esetben egy nötöl. Nem, semmi hatso szándék, semmi leszbikusság nem bújt meg a gesztusban, csupán figyelmesség. Azt gondolom, ha a nök kezdik egymást megajándékozni apró figyelmességgel például nönapon, akkor ott nagyon is hianyzik valami.

De a nök egymás közötti figyelmességét nem csupán nönapon vettem észre. Hanem például a közlekedésben. Es ha tovább akarom szükíteni a kört, akkor nem is általánosságban a nök között, inkabb az édesanyák között figyeltem meg egyfajta összetartást. Amikor anyuka a gyerekkel, gyerekkocsival es a bevásárolt holmikkal felpakolva küzd a jardán, a mozgólépcsönél, a buszra felszállásnál... és egy másik nö / anya siet a segítségére.

Lehetséges, hogy ez az egész inkabb nagyvárosi jelenség. Az embertömegek elhömpölyögnek egymás mellett a nagyváros forgatagában, és már Sem idö Sem figyelem nem jut a mellettünk hömpölygök küzdelmeire.

Szeretnék még egy emléket megemlíteni. Bár ez inkább már a nemi identitás témakörébe tartozik.

Sok évvel ezelött az ajándékboltban Volt egy kollégánk. Egy fiatal. De az nem derült ki számunkra, hogy fiatal fiú, avagy fiatal lány. Ránézésre bármi lehetett. Távol-keleti származása miatt számunkra a neve sem árult el erre vonatkozóan semmit. Igaz, a nevét egyébként Sem tudtam az agyamba vésni. A jelenséget viszont valahogy kezelni kellett. Nekem az okozta a nehézséget, hogyan hivatkozzak rá. Lévén, a németben külön szó van egyes szám 3. személyben (ö) a fiúra és a lányra. Mivel a nevét nem tudtam megjegyezni, igy megszólítani Sem Volt egyszerü. Szegény teremtés önhibáján kívül eléggé perifériára szorult, annak ellenére, hogy a kollégákhoz kedves Volt, a munkáját pedig becsülettel elvégezte. Pár nap után a reggeli megbeszélés alkalmával a fönökasszony is felhozta ezt a témát. Azt kérte, semmiképp Se bántsuk vagy kritizáljuk "öt, akiröl egyelöre nem tudni, hogy fiú-e vagy lány. Hozzátéve, lehet, hogy még ö maga Sem tudja melyik nemhez is tartozik, vagy akar tartozni. Amennyire tudom semmilyen atrocitás, vagy negatív megnyilvánulás nem érte öt. De érezhetö Volt részünkröl, hogy nem nagyon tudunk mit kezdeni a helyzettel.

Az elmúlt évszázadok során sokat változott a férfiak és nök szerepe, megítélese a világ minden táján. De az nem változott, hogy mi emberek, és a legtöbb állatfaj ezen a bolygón, kétnemüek vagyunk - férfiak és nök. Nekem jó érzés (lenne) megélni / kiélni a nöi mivoltom.