A Határatkelön megjelent poszt után sok érdekes hozzászólást kaptam. 

Volt köztük egy ami rendkívüli módon elgondolkodtatott. A költözésröl, az életemröl. A kommentelö utalt rá, hogy a szerzö (mármint hogy én) nem feltétlenül pesszimista inkabb csak fáradt. Igy 40 évesen, így 8 év külföldi lét után. 

Igen, fáradt vagyok. Nem is kicsit és szinte állandó jelleggel. Az érzésre mindig van magyarázatom. Pl rosszul aludtam, sok volt a meló, stresszes volt a nap, futni voltam..... De az még soha nem jutott eszembe, hogy pusztán a létezésbe is bele lehetne fáradni. A hétköznapi küzelmekbe. A létfentartásba. Az érvényesülési kihivásokba. Vagy akár magába a külföldre költözésbe. Pedig nagyon is van ebben a felvetésben valami. 

Valami, amit azt hiszem én magam is régóta érzek, csak még önmagamnak sem ismertem be. Azt hogy ez az egész megvisel. Mégpedig így jelenidöben. Még mindig. 

Egészen egyszerüen fárasztó idegen nyelvi környezetben élni. A barátnöm meselte,hogy a 12 éves fiaval költöztek ki, akit itt rögtön melyviz bedobtak. A Magyarorszagon különönsen jo iskolai teljesitmeny utan itt rögtön német nyelven szerette volna hozni ugyanazat a szintet,ami persze nem sikerült. Sokat beszelgettek, anyuka mindenben támogatta a srácot, sokat foglalkozott vele. Hogy mindezt megtehesse nem is keresett munkát az elsö évben. Mindezek ellenére egy nap a fia igen intenziven kifakadt:- Tudod te milyen érzés egész nap olyan kihegyezetten figyelni mint egy vadászkutya?

Meg tudom érteni.

Nem csak a fizikai megterheles fáraszt. Nagyon tud fárasztani az agyi és a lelki terhelés is. És nem birjuk egyformán viselni  a terheket.

Magyaroszágon az utolso munkahelyemen egy közép-europai szinten igen jelentös vállalatnál dolgoztam.Kiterjedt nemzetközi forgalmat bonyolitott a cég. A kollegak többsege sürön jart külföldi kiküldetesekre. Nekem is kijutott belöle olykor-olykor.

Nagyon nem értettem az irigykedöket. Nem csak utazás az ami nagoyn fáraszto tud lenni még akkor is ha nem autoval utazik az ember. De a targyalasokra fel kell keszülni. Mentalisan nagoyn topon kell lenni. Adott esetben promt dönteni kell. Mindezt legtöbbször idegen nyelven, esetleg egyidöben több nyelven is kommunikalva. Az egyes kiküldetesekre en rendszerint napokkal, hetekkel korabban már készülni kezdtem. Leginkabb lelekben.

Amikor letelt az az ev amiben a csoportvezetö fönökömet helyettesitettem,es vegre kisebb lett rajtam a felelösség,és a kiüldetések száma is csökkent, bizony igen nagykö esett le  a szivemröl.

Azt mondtam,biztos vagyok benne,hogymeg tudnám oldani a feladatot hosszabb távon is, de abban is biztos vagyok hogy záros határidön belül szivinfarktust es / vagy gyomorfekélyt produkálnék. 

Nem vagyunk egyformák.

Van egy ismerösöm akit a borsodi munkahelyi kilátástalanság Budapestre "kényszerített". Rövid idön belül -értsd néhány hét alatt - annyira padlót fogott, hogy a felesége ment érte autoval, mert képtelen volt egyedül hazavonatozni. 

Igen, azt hiszem igaza van a fent említett kedves hozzászólónak. Nagyon is el lehet fáradni az életben. És ez a fajta fáradtság nem olyan amit egyszerüen ki lehet aludni. 

Azt hiszem nem véletlenül mondják itt sokan, hogy amikor hazautaznak Magyaroszágra "töltekezni" mennek. Feltöltödni. Ki-ki a maga modjan. Van aki a szükebb-tagabb csaladdal, van aki baratokkal, van aki számára kedves helyek felkeresésével, van aki az ételek révén jut plusz energiákhoz.

És igen, olyan is van akit pont hogy leszivnak az otthoni dolgok / emberek / események.

Nem vagyunk egyformák.