Talán csak legenda, talán igaz történet, nem tudom. Én csak hallomásbóli ismerem az egyszeri ózdi bányász esetét a lottósorsolással. Sose hittem volna, hogy pont ez a sztori fogja megváltoztatni az életem.

Ösz volt, csodas ösz, mikor a barátnöm férjhez ment. Kb 10 év együttélés után már éppen idöszerü volt. (azóta meg már el is vált, de az egy másik idösík, és másik történet) Az esküvöre nem csak vendégként voltam hivatalos,de az elökészületekbe is besegitettem. Ezért a lagzi elöestéjén átjött egy rövid megbeszélésre. Jött vele a bátyja is. Róla annyit tudtam, hogy létezö személy. Valahol Németországban él. És lökött. Egyszer futólag talán láttam is.
Szóval akkor este ültünk az étkezöben, és kiderült, hogy a fazon tényleg lökött. Anyukám sütött nekik egy vajling barackot nászajándékba. Ez a fickó pedig rögtön felfalt belöle kettöt, és kijelentette, hogy az egész tál lefoglalásra kerül, a vendégek egyék csak a bolti sütiket. Azt hittem viccel, de másnap a lagzin hiába vártam a barackok megjelenését.

Lényeg a lényeg, kivett egy harmadikat is a tálból, és mint a kézi lottósorsoláskor szokás, szétcsavarta.

- A harmadik nyeröszám a hatos. 

Én meg élböl rávágtam:

- A f@...t, a kilences!

Hát igy kezdödött. Nevetgéltünk még egy kicsit,aztán elköszöntünk. Állítólag a kapun kilépve ö rögtön megjegyezte: tetszik nekem a barátnöd. 

Az mindenesetre hamar kiderült, hogy egyikünk sem normalis. Zsák a foltját? Lehet. 

A következö 3 napból annyi idöt töltöttünk együtt amennyit csak tudtunk. Elképesztöen sokat nevettünk. Se azelött, se azóta nem nevettem annyit, mint abban a 3 napban. 

Utolsó este emailcimet es telefonszamot cseréltünk. Felvetette, hogy ne fizessek be a Bajor-kastélyok-körútra, hanem menjek ki hozzá valamikor, és majd ö elvisz.

Se puszi, se ölelés, csak az önfeledt szórakozás volt.

Búcsúzáskor megérintettem a kezét, és úgy maradtunk összeforrva, kéz a kézben hajnalig autozva. 

Másnap mélységesen mély fájdalommal ébredtem. Nem fizikailag. Valami nagyon erös érzés szoritotta a szivemet. Tettem a dolgom gépiesen, ahogy minden reggel, és mentem dolgozni. De egyszercsak elindultak a könnyek a szememböl, és megállithatatlanul ömlöttek. Mint valami megáradt folyó. Megcsörrent a telefonom. Azt mondta kijönne a munkahelyemre mert mondani szeretne valamit. 

A parkolóban vártam rá. Kiszállt az autóból. Szeretlek - mondta csak igy egyszerüen minden pátosz nélkül. - Most el kell mennem, de nekünk még találkoznunk kell.

Megcsókolt, visszaült az autóba és elindult vissza Münchenbe.

Én meg álltam ott, néztem a távolodó autót.

Boldog voltam, mert éreztem, tudtam, hogy ez valami különleges ami ott és akkor velünk történik. Ugyanakkor távkapcsolatot kezdeni valakivel aki csaknem 1000 km-re él - nagyon nem ez volt életem álma.

Még aznap a sürü sms váltások során becenveket választottunk magunknak.

Ennek már több mint 10 éve. Én pedig már kerek 8 éve vagyok müncheni lakos.