Megírtam a történetem egyetlen posztba tömöritve 8-10 évet. Meg is jelent a hataratkelo.blog.hu oldalon.
Ime a link,
http://hataratkelo.blog.hu/2017/05/08/szerelem_elso_szora_es_a_kovetkezmenyei#more12488733
Es ime a teljes poszt
40 és 8. Ez a két szám ihlette az írást. 2017-ben 40. életévem töltöm, és ebből már kerek 8 éve élek külföldön. Sokszor nekirugaszkodtam már az írásnak, de csak mostanra értem meg rá, hogy elfogadjam az eddig elért eredményeket, es szégyenkezés nélkül tükörbe tudjak nézni.
Vagy inkább csak beletörődtem, hogy ez van? Volt idő, amikor sokkal vidámabbra sikerült volna ez az írás, és remélem még lesz is vidámabb időszaka az életemnek.
2009. május 1. - a munka ünnepe – ez volt az a nap, mikor Münchenbe költöztem. Masszőrként kezdtem és most könyvelőként dolgozom. Az út bizony hosszú volt, és sokszor rögös is. A történet 2006-ra nyúlik vissza.
Mindenem megvolt
Engem ugyan nem hajtott semmi külföldre. Se kalandvágy, se kíváncsiság, se kényszer. Ha valakinek, akkor nekem tutira a nyakamba lehetett volna akasztani az „I love my town” táblát.
Egy borsodi kisvárosban éldegéltem, és minden elköltöző barátnak mosolyogva csak annyit mondtam – Hívj fel, amikor hazalátogatsz! Én biztosan itt leszek! Egy darabig még jelentkeztek is hébe-hóba, aztán végképp letelepedtek valahol máshol.
Nemhogy külföldre, de még a szomszéd városba sem költöztem volna soha. Minek is költöztem volna? Mindenem megvolt, amire vágytam. Lakás, család, barátok, sport, kultúra, szórakozás, szakmai előmenetel és még a fizuval is elégedett voltam.
Szóval éltem a magam kényelmes kisvárosi életét. Abban is biztos voltam, hogy az élet császára csakis alkalmazottként lehet az ember, és nincs az az Isten, hogy énbelőlem valaha vállalkozó legyen. Viszont a sors más lapokat osztott.
Szerelem első szóra
Egyetlen területen volt hiányérzetem. Életem párját szerettem volna már megtalálni. 30 évesen ez azért elég érthető. A fegyveres erők napján – idősebbeknek talán még mond valamit ez a kifejezés -, 2006. szeptember 29-én aztán rám talált a szerelem.
Tudom csöpögős és undorítóan mézes-mázos, de szerelem volt, ha nem is első látásra, de első szóra. Csak egy „szépséghibája” volt a történetnek – ő akkor már régóta Németországban élt, és esély sem volt rá, hogy hazaköltözzön.
Három héttel később a kölcsönkért céges autóval először indultam Münchenbe. Azt inkább nem részletezem, anyukám mit szólt az ötletemhez és hogyan nézett rám, tudva, hogy előtte maximum Miskolcig merészkedtem autóval.
Két évvel később kimentem egy hónapra „próba-lakni”, otthon fizetés nélküli szabival, Münchenben pedig intenzív nyelvtanfolyammal egybekötve.
Aztán újabb fél év elteltével belefáradtam az ide-oda utazgatásokba. 2009 márciusában döntöttünk – költözöm.
Azon nyomban el is intéztük a lakcím-bejelentést, én pedig mint Petőfi, „egész úton hazafelé, azon gondolkodám…”, miként fogom mindezt előadni otthon, és a munkahelyen.
A jókor jött elbocsátás
Aztán az első nap teljesen véletlenül belecsöppentem abba a meetingbe, amin közölte a vezetőség – itt a vég, a céget is utolérte a válság, embereket kell elküldeni.
Miközben a teremben vágni lehetett volna a csendet és a döbbenetet, én alig bírtam elnyomni az arcomra kikívánkozó vigyort és örömujjongást. Rögtön utána hívtam a főnököm - Ne legyenek álmatlan éjszakái amiatt, kit küldjön el – válasszon engem!
A második hívás a páromnak szólt: a kívánságod teljesült, kirúgnak a cégtől. Ő ugyanis tiltakozott az ellen, hogy feladjam a kényelmes kisvárosi életemet és viccesen azt mondogatta, más lenne a helyzet, ha legalább a munkahelyemről kirúgnának.
Valljuk be őszintén, a végkielégítés igencsak jól jött induló tökének. A következő két hónap a leszámolásig csigalassúsággal telt. Tele voltam müncheni tervekkel és türelmetlenül vártam a költözés napját.
A munkahelyi hangulat meg igen nagyot változott. Én ugye önként álltam fel, de ez nem mindenki számára volt egyértelmű – némelyek úgy kezeltek, mint a pestisest és beszólásokból is kijutott rendesen. De ezt inkább hagyjuk is, elmúlt.
Eljött a május 1. és én beültem egy nagy fekete autóba (bocs, nem fekete, hanem sötétszürke), púposan megpakolva a személyes dolgaimmal, a volánnál az új életem párjával, hátam mögött a zokogva egymásba kapaszkodó szüleimmel.
Irány München
Tudtam, hogy lesz hol laknom, lesz mit ennem, és világmegváltó terveim voltak. Visszagondolva szerintem annyit érzékeltem Münchenről, hogy a fű zöld, sok szép park van mókusokkal, az újságokban pedig minden nap vannak álláshirdetések. A vigyort nem lehetett letörölni az arcomról.
A régebb óta kint élők azt mondták, kb. 2-3 év mire az ember „megérkezik és beépül”. És a „szerencsefaktor” egyáltalán nem elhanyagolható tényező. Persze kell a tudás, a dolgozni akarás, meg egy csomó minden, de nagyon kell a szerencse / sors / jóisten… ki minek nevezi.
Nagyvonalúan 7 hónapot adtam magamnak arra, hogy találjak egy rendes melót. Ehhez képest évekbe telt. Soha nem hittem volna. És nem csak én nem hittem, hanem az utánam jövők sem.
Hümmögve hallgatták a sikertelenségről szóló beszámolóimat, és látszott rajtuk, na, majd én megmutatom, hogy megy ez másképp is. Én ostoroztam magam, a bénaságomért, és sovány vigasz volt, mikor pár hónappal később felhívtak és elmesélték, szóról szóra azon az úton járnak, amin én is.
Pedig a többség hozzám képest gazdagabb volt nyelvtudásban, ambícióban, bátorságban, és nem utolsósorban önbizalomban. Fiatalabbak voltak és pályázatírásban is felkészültebbek. Aztán kinek-kinek a képességei, kapcsolatai, kitartása, ügyessége vagy szerencse révén azért előbb-utóbb csak beindult a szekér.
Hullámvölgyek
Nyolc év alatt bizony sok minden történt. Voltak mindenféle hullámvölgyek. Az autó időnként Magyarország felé volt jobban felpakolva, máskor pedig München felé.
Mert amikor nagyon mélyponton voltam, én is és a kapcsolatunk is, olyankor elkezdtem hazahurcolni a dolgaim. Egyszer még a régi cégemet is megkerestem, hogy visszavennének-e. Kaptam is állásajánlatot, rögtön négyet is, majd magamból teljesen hülyét csinálva végül megköszöntem, nemet mondtam, és maradtam Münchenben.
Németül már régóta jól beszéltem, de csak a költözés után döbbentem rá, hogy más Magyarországon jól beszélni németül, és mennyire kevés ugyanez a nyelvtudás Németországban. Volt nyelvtudásom, egy csomó bizonyítványom, diplomám, hivatalos fordítások, másolatok…. És az egész nem ért egy fabatkát sem.
2009-ben ugyan Magyarország már EU-tagállam volt, azonban korlátozásokkal. Például nem járt automatikusan munkavállalási engedély. Már otthonról elkezdtem pályázni, még a müncheni munkaügyi központnál is érdeklődtem, de még ott is azt mondták, hogy munkavállalási engedély nélkül esélyem sincs.
Akkor lenne, ha valami különösen keresett szakmában dolgoznék, és egy cég kifejezetten hozzám ragaszkodna. Így aztán alternatív megoldást kellett keresnem.
A megoldás: a masszőrködés
Azt tudtam, hogy se babysitternek, se idősgondozónak nem fogok elmenni. Kellett valami, amit lehet vállalkozóként végezni. Ez lett nekem a masszírozás. Mert mindig érdekelt, mert állítólag van hozzá érzékem, mert épp indult egy gyorstalpaló frissítő masszőrképző tanfolyam a városban, és még elég olcsó is volt.
Szerencse-faktor 1: A sors teljesen mellénk szegődött, mikor kiderült, hogy a közeli fürdő masszázscsoportjában dolgozhatnék. Kicsi a világ, a főnök persze magyar volt.
Már az első találkozáskor meglepő módon rögtön meg is egyeztünk. Pedig egyáltalán nem én voltam az egyetlen pályázó, valami oknál fogva mégis rám esett a választása. Júniustól már beugrós masszőrként dolgoztam.
Az egy hónap alatt elintéztük az adóhivatali bejelentkezést, egészség-, és felelősségbiztositást, és hasonlókat. Az volt a mottó – csak átmenetileg, amig nem sikerül szakmában elhelyezkedni.
Nagyon akartam dolgozni
Közben megszerettem, megszerettek, beugrás helyett lett heti egy, majd két fix napom, stabil vendégköröm, és végül 6 év után egészségi okok miatt voltam kénytelen felhagyni a masszírozással. Ez idő alatt azért elég sok mindent megéltem masszőrként, álláskeresőként, magánemberként egyaránt.
Vasárnap délutánonként az elvárt 4-5 óra munkaidő helyett nem ritkán 8 órákat szünet nélkül masszíroztam, és csak este 23-kor, a fürdő zárásakor mentem haza. A vendégek egyre csak jöttek, a telefon szünet nélkül csengett.
Azelőtt is és azóta is az egyetlen ember vagyok ezen a helyen, akinél mindig tele volt a naptár. Pedig messze nem én voltam a legjobb vagy legképzettebb masszőr a csapatban. Viszont én nagyon akartam dolgozni.
Nálam a munkaidő nem a büfében telt kávézgatással. És nekem nem is nagyon volt más választásom, ha pénzt akartam keresni. Mesélhetnék többek között arról is, hogyan nem sikerült megmasszírozni Kevin Costnert, de az egy másik történet.
Közben folyamatosan küldözgettem a pályázatokat és jártam az állásbörzéket. Teljesen eredménytelenül. A munkaközvetítők először széles vigyorral fogadták a közgáz végzettségem, aztán azt javasolták várjak türelemmel vagy menjek takarítónak addig, amíg a korlátozás le nem jár.
Utáltam, mikor otthon mindenki lesajnált, ha szóba került, hogy még mindig masszírozok. És ugyanezek irigykedtek, mikor meghallották, hogy már beugrósként is mennyit kerestem. Az más kérdés, hogy az a pár száz euró Münchenben max. az éhenhaláshoz elegendő.
Arra azért futotta, hogy a szüleimnek vettem egy új számítógépet, webkamerával, mikrofonnal és hangszóróval, hogy a kivándorolt hülye lányukkal legalább Skype-on tudjanak néha csevegni.
Egy emlékezetes Oktoberfest
És Münchenbe is kiutaztattam őket, pont az Oktoberfest idején. Természetesen ki is néztünk a világhíres népünnepélyre. Szegény megboldogult Antal Imre írta a Pami című önéletrajzi regényében, hogy a sikeres zongoravizsgája után az édesanyja a húsbolthoz vitte. Azt mondta, azt nézel, amit csak akarsz.
A kis Imre csorgó nyállal lelkendezve kiáltott fel: Én azt a szép szál kolbászt kérem, édesanyám. Mire az anyuka szomorú mosollyal csak annyit mondott, nem veszünk semmit kisfiam, csak nézni szabad. Majd kisidő múlva hozzátette csendesen: Kisfiam, most már nézzél hozzá egy kis savanyúságot is, mert megfájdul a hasad. (Valahogy így volt a történet, nem szó szerint idéztem.)
Kb. így voltunk mi is az Oktoberfesttel. Nézelődtünk és tátottuk a szánkat. Az a pincérnő is csak nézett ránk, akinél 1 db fél grillcsirkét, 1 db óriásperecet és 1 korsó sört rendeltem. Hármunknak!
A korsót körbeadtuk és mindenkiről készült fotó a hatalmas sörös kriglivel a kezében. Szánalmas? Lehet. De mi ott és akkor nagyon boldogok voltunk. Én leginkább azért, mert végre én is adhattam valamit a szüleimnek, és tényleg boldognak láttam őket.
Olyanok voltak, mint a gyerekek, úgy csodálkoztak rá mindenre. Őszinte mosollyal néztek le az óriáskerékről a színes forgatagra. Nekem ez mai napig nagyon fontos és meghatározó emlék.
Mindent újratanultam németül
Visszatérve a történethez, a kevés jövedelmet próbáltam befektetni. Már ha a tanulást lehet befektetésnek tekinteni – én annak veszem. Ha már itt ennyi lehetőség van a képzésre, akkor én igyekeztem kihasználni.
A párom szerint a városi iskolától (Volkshochschule) már igazán járna nekem egy ingyenes képzés, hisz már oly sok tanfolyamot és vizsgát csináltam náluk végig. Mindent újratanultam németül. A közgazdaságtant, az adórendszert, a könyvelést, sőt, még a masszírozást is. Nyelvtanulásnak sem volt utolsó, de sokkal fontosabb volt, hogy a pályázataimhoz már az itt megszerzett okleveleket tudtam csatolni.
Azt is a fejembe vettem, hogy ha már angolból enyhén szólva is hiányosak az ismereteim, akkor legalább németből perfekt leszek. Egymás után iratkoztam be az egyre magasabb szintű nyelvtanfolyamokra. Németül írtam, olvastam, ettem, gondolkodtam és aludtam. Még ezzel együtt se özönlöttek az interjú meghívások.
Közben viszont teljesen elvesztettem önmagam. Aztán eljött a pont, amikor rá kellett döbbennem, hogy bárhol is élek, ízig-vérig magyar vagyok, és a magyar nyelv a személyiségemnek is jelentős részét képezi. Enélkül nem vagyok önmagam.
A munkaközvetítők is azt javasolták, inkább az angolra koncentráljak most már, mert anélkül nem leszek sikeres. Tisztelem-becsülöm az angolul bármilyen szinten beszélőket, számomra az angol nyelv továbbra is mumus.
Ennek ellenére, mikor azzal a feltétellel vettek fel egy céghez (még anno Magyarországon), hogy a nulláról fél éven belül középfokú angol nyelvvizsgát kell tennem, összekaptam magam és megcsináltam. De ne felejtsük el, hogy a nyelvvizsga és a nyelvtudás két külön fogalom!
Mellékjövedelmek
Ezt a semmire sem elég masszőr jövedelmet persze igyekeztem azért kiegészíteni. Ha már gazdasági területen nem sikerült elhelyezkedni, akkor valami mással. Például a strand büféjében nyáron gumicukrot és jégkrémet árultam főleg gyerekeknek.
Hogy ez mennyire ellenkezik az elveimmel jól látszik abból, mikor egy 4 éves forma kisfiút visszaküldtem az apukájához, ugyan kérdezzen már rá, tényleg vehet-e 10 euróért gumicukrot. Mikor visszatérve még mindig a 10 euróst lobogtatta, kapott 1 zacskó cukorkát 1 euró értékben, plusz a visszajáró 9 eurót.
Aztán ott volt az ajándék bolt, ahol a karácsony előtti hajtásban árufeltöltőként dolgoztam. Az csak munka közben derült ki, hogy minden reggel az 5:30-as kezdéskor végig kell hallgatni a drága főnökasszony előadását arról, mennyire szerencsések vagyunk mi, hogy ő nekünk munkát ad, mert sehol máshol senki nem venne fel bennünket.
Hozzáteszem az egyetlen „új bevándorló” voltam a csapatban. Rajtam kívül második generációs fiatalok voltak, akik már itt születtek, itt jártak iskolába, akcentus nélkül és folyékonyan beszélték a nyelvet.
Ott és akkor nagyon el voltam keseredve és nagyon úgy éreztem, hogy ha nekik is csak erre van esélyük, akkor én tényleg elfelejthetem hogy egyszer felemelkedjek.
Próbálkoztam még sok minden mással, MLM-el, saját vállalkozással, dolgoztam tisztitóban és recepción is… néha feketén, olykor legálisan és többnyire számlára. Sajnos olyan is volt, hogy úton Magyarország felé elhagytam (vagy ellopták) a tárcám az összes megtakarított pénzemmel.
Az elküldött pályázatokra többnyire válasz sem érkezett. Többször jártam a munkaügyi központban is, ahol jellemzően szóhoz sem jutottam. Kifaggattak, felvették az adataimat, majd közölték, hogy nem vagyok jogosult segélyre.
Na bumm, ezt eddig is tudtam, nem is ezért jöttem. Átképzés, vagy tréning érdekelt volna. Mert egy ismerőstől hallottam, hogy ő két hétig járhatott egy pályázatíró tréningre. Ott kapott egy tippet állásügyben, ami be is jött neki. De én valamiért nem mehettem ilyen tréningre. Mai napig homály, hogy miért.
Hogyan pályázzunk állásra?
A pályázatnak egyébként számos alaki és tartalmi kritériuma van. De a legfontosabb, sütnie kell belőle, hogy minden szempontból te vagy a legideálisabb jelölt a pozícióra.
Ráadásul élsz-halsz a vágytól, hogy ennél és csakis ennél a cégnél dolgozhass hátralévő életedben. Ez akkor is igy kell legyen, ha történetesen egy cipőboltba jelentkezel kisegítőnek. Az én próbanapom a Deichmann-ban ilyen „apróság” miatt ugrott. A próbanap egyébként nagyon jellemző dolog és (természetesen) nem fizetik.
Számomra az is dilemma volt hogyan szerepeltessem a szakmai önéletrajzban a kiesett éveket. Ha volt szerencsém bejutni egy interjúra, ott általában őszintén elsoroltam, hogy a munkavállalási engedély hiánya miatt kényszermegoldásként masszőrként dolgozom, de ez nem bizonyult jó taktikának. Egyetlen esetben fordult elő, hogy az interjúztató némi gondolkodás után elismerően megjegyezte – kreatív megoldás, tetszik a hozzáállása.
Elkeseredésemben mindenbe kapaszkodtam
Utólag már nevetséges a sztori, amikor extra hazautaztam Budapestre, hogy ott intézzem a német munkavállalási engedélyem. Őrület, mi? A bonni munkaügyi központ tartott ott valamiféle munkaerő-toborzást, és én elkeseredésemben mindenbe kapaszkodtam.
Nem nézem le a kisembereket, de van az a kategória, aki semmit nem tud felmutatni, viszont elvárásai a fellegekben járnak. Na, ilyenekkel volt tele a váróterem.
Az ügyintéző átnézte a papírjaimat, majd így szólt: „Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír, hogy a munkavállalási engedélyre ne legyen gondja, a rossz hír, hogy munkát magának kell találnia”. Madarat lehetett volna fogatni velem. Egészen addig, míg az első sikeres interjúnál ki nem derült, hogy ez a munkavállalási engedély dolog, mégsem ennyire egyszerű.
Az évek teltek és én egyre türelmetlenebb lettem. Ugyan nem ültem ölbe tett kézzel, de nem is tudtam egy sikertörténetet felmutatni. A párom dolgozott, én meg itt voltam egyedül, se barátok, se család, se munkahely, és a humorérzékem is kezdett cserben hagyni. Az ő félelmei egyre inkább beigazolódni látszottak - egy személyben nem képes mindent pótolni, ami otthon körülvett.
A kezdeti lelkesedés igencsak alábbhagyott, és már nagyon kellett, hogy végre elinduljon valami pozitív irányba. Egy Facebook-csoportnak köszönhetem az első munkám.
2012-t írtunk ekkor és már nem kellett külön munkavállalási engedélyért folyamodni. Részidős mindenes adminisztrátor lettem magyar melósok mellett. Mint utóbb kiderült, a sok jelentkező közül pusztán a nevem miatt húztak ki engem a kalapból. Szóval szerencsefaktor másodszor is.
Csaknem 2 év után aztán sikerült váltanom egy könyvelőirodához részben a szerencsének, részben a szakmai tudásomnak köszönhetően. A cég kicsi, családias, a fizetés is csak alap, mindenféle külön juttatástól mentes. Számomra már mégis szép eredmény, hogy idáig jutottam. Biztosan lehet ezt a folyamatot rövidebb idő alatt is abszolválni, nekem így sikerült.
Mint a maratonfutás
Némi fantáziával párhuzamot vonnék a maratonfutással. 2014-ben volt szerencsém teljesíteni. Igen, beletehettem volna sokkal több energiát a felkészülésbe, lehettem volna céltudatosabb és következetesebb…
Talán sikerült volna a tervezett időn (5 óra) belül beérni, és akkor talán nekem is jutott volna még abból a védőfóliából (nem tudom, hogy hívják), ami ilyen dehidratált, agyonizzadt és kimerült állapotban, egy októberi napon megvéd a megfagyástól...
De a vége mégiscsak az lett, hogy 5 óra 28 perc alatt eljutottam a célvonalig, át is léptem rajta, és a nyakamba akasztották az érmet. Akkor most köpjem le magam? Hát nem! A a reuma pedig meg...a, akkor is megcsináltam!
Hol hibáztam?
Az álláskeresés sikertelenségének volt egy elég jól definiálható oka. A közgazdaságtan egy rendkívül tág fogalom, ezzel itt nem tudnak mit kezdeni. Én Magyarországon jórészt olyan pozíciókban dolgoztam, ahol nagyon sok területen otthon kellett lenni egyszerre.
Az önéletrajzomban persze buzgón és büszkén fel is soroltam ezeket. Ez nagy hiba volt. Az ideális jelölt egy adott hirdetésre, pontosan azt tanulta, és pontosan azon a területen szerzett többéves szakmai tapasztalatot, ami a hirdetésben le van írva.
Ergo: minden hirdetésre nem csak a motivációs levélnek, hanem a szakmai önéletrajznak is abszolút specifikusnak kellett volna lennie. Én ezt elmulasztottam.
De még ma is problémáim lennének azzal, ha konkrétan meg kellene határozni mihez értek, vagy milyen területen szeretnék dolgozni a jövőben. Szeretem a változatosságot. És otthon azt tapasztaltam, jó pont, ha az ember több dologhoz ért.
Itt meg felteszik a kérdést, hogy például akkor Ön most könyvelő vagy bérszámfejtő? (Masszőr végképp nem lehet opció.) Specializáció vs. több lábon állás - erről lehetne még hosszasan filozofálgatni.
Ami a privát oldalt illeti
A párom folyamatosan próbálta tartani bennem a lelket, de nagyon nem volt könnyű dolga. Újra és újra a saját példáját hozta föl, hogy bizony neki 10 évébe tellett, mire sikerült megvetnie itt a lábát.
De engem ez nem érdekelt. Hozzá voltam szokva az önállósághoz, az anyagi függetlenséghez, itt viszont kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Ez az érzés mai napig tart.
Ő kitartott mellettem, elviselte a kirohanásaimat, csendben tűrt és várt. Aztán 2013-ban összeházasodtunk. Annak ellenére, hogy mindketten magyarok vagyunk, és ugyanabban a városban nőttünk fel, az esküvőszervezés hivatalos része felért egy kabaréval. Most már tudunk nevetni rajta, de akkor nagyon nem volt vicces.
Két évvel később kisbabánk született. Ő már automatikusan megkapta a német állampolgárságot, erről a szülés után pár nappal levélben értesítettek. Az útlevelét egy óra alatt elintéztük és kézbe kaptuk.
A magyar állampolgárság is jár neki, de sok rémtörténetet olvastunk az ügyintézéssel kapcsolatban és inkább bele sem kezdtünk. Egyelőre nem érzem úgy, hogy emiatt hátrányban lenne.
A müncheni magyar konzulátuson egyébként volt szerencsénk párszor tiszteletünket tenni, ha több időnk lenne odajárnánk nap mint nap röhögni, mert esküszöm, jobb sztorikat hallani, mint a stand up esteken.
Más típusú küzdelmek
Még mindig vannak küzdelmeink, csak most már más jellegűek. Tény és való, nincsenek zsíroskenyér gondjaink hónap végén, és nem kell hitelt felvenni, ha beüt valami extra kiadás.
Nincsenek márkás ruháink sem, és hiper-szuper kütyük sem, és nyaralni is csak egyszer voltunk igazán. Egy pár helyre azért elmentünk kirándulni. Ha véletlenül egyszerre tudunk egy hetet szabaddá tenni, akkor rendszerint Magyarországra utazunk. Most már évente csak 2 alkalommal.
Ugyan Münchenben és környékén már tízezrével élnek magyarok, olyan barátságokra már nem sikerült szert tennem, mint otthon. Minden magyar, akivel itt kapcsolatba kerültem, azzal az intelemmel kezdte: „óvakodj a magyaroktól!”
Mindketten jól beszelünk németül, vannak német ismerőseink, akikkel mondhatni baráti viszonyban vagyunk vagy inkább lehetnénk, de ez messze nem ugyanaz.
Igyekszünk képben lenni az otthoni eseményekkel kapcsolatban, de akarva akaratlanul lemaradunk. Lemaradtunk szülinapokról, esküvőkről, temetésekről (ez nem is hiányzik)… színházról, viccekről, kerti partikról, ballagásokról… És a mi életünk eseményeiről is max fényképeket vagy videókat tudunk mutatni. Ezek vissza nem térő alkalmak.
Nem téma a hazaköltözés
Az a csillogás és tűz, ami lobogott a szememben 8 évvel ezelőtt, már jócskán megkopott. A mosoly is elhalványult, és a humorérzékemet is keresgélnem kell. A reuma elvette tőlem a mozgás és a hímzés őszinte örömét.
Mindez a kapcsolatunkra is rendesen rányomja a bélyegét. A gyermekem szemében viszont ott a ragyogás. Ő a jövő. És pillanatnyilag úgy látom, hogy neki itt jobbak a lehetőségei. Én meg majd könyvbe írom a memoárjaimat, mert azért sok szép emlék is összegyűlt ezidő alatt.
Eredetileg kb. 10 évre terveztem az itt tartózkodást, ebből ugye most járt le nyolc. Nem téma a hazaköltözés. Az otthoni viszonyok – család, barátok, egyebek – is jócskán megváltoztak időközben.
Van magyar bolt, így nem muszáj lemondanunk a túrórudiról és társairól, ha nem akarunk. Viszont nagyon jól jönne, egy igazán jó masszőr, csontkovács, fodrász...
Tulajdonképpen minden szép és jó, happy end is lehetne, mégis van bennem egyfajta hiányérzet, amit nem tudok szavakkal megfogalmazni. Érzések, érzetek, pillanatok, rezgések hiányoznak, amiket itt hiába keresek. Néha még önmagamat sem találom.
Ezúton köszönöm a Határátkelés lehangolva c. posztot és a hozzászólásokat. Nem mondom, hogy feldobott, de talán megcsillant a remény, hogy van még innen feljebb.
